Ellenségből szövetséges

88. rész

Pár perccel ezelőtt...

-Nate - suttogtam a fülébe, miközben átöleltem - Látod azt a kamerát ott? - kérdeztem, miközben próbáltam visszatartani a sírást, hogy értse, amit mondok.

-Igen - felelte, továbbra se engedve el engem.

-Mi lenne... mi lenne ha kicseleznénk Remingtont? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel - Biztos, hogy nem foglak megölni - folyt le egy könnycsepp az arcomon.

Éreztem, ahogy megfeszül az egész teste.

-Mire gondolsz? - kérdezte végül.

Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem akart rögtön ellenkezni.

-Mondd gyorsan, nincs sok időnk - suttogta.

-Elhitethetnénk vele, hogy lelőllek. Viszont valójában a földre lőnék egyet a fegyverrel, te pedig csak eljátszanád, hogy összeesel. Ha jól színészkedünk, jó eséllyel elhiszi, hogy tényleg megöltelek. Ha jól láttam, a kamera padlóra nem lát rá, így azzal nem lesz baj, hogy észreveszi, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem vérzel. Csupán annyit fog látni, hogy én lőttem egyet, te pedig összeestél.

Ránéztem az órára, és mivel már csak pár percünk volt, egyre gyorsabban kezdtem el beszélni.

-Mielőtt elindultunk volna még ide, apával beszéltem, és azt mondta, van egy terve. A telefonomra letöltött egy alkalmazást, amin keresztül bármikor meg tudja nézni, hogy éppen hol tartózkodok. És ha megnyomok egy gombot, az alkalmazás küldeni fog neki egy értesítést, így ő tudni fogja, hogy megtaláltuk anyáékat, és hívja a rendőrséget. Egy ideje már megnyomtam a gombot, úgyhogy bármelyik pillanatban itt lehetnek. Úgyhogy már csak addig kell kibírnunk.

-Tényleg? - készült elhúzódni, hogy a szemembe nézhessen. Viszont én visszarántottam, hogy Remington ne sejtsen semmit, és azt higgye, hogy csak simán ölelkezünk.

A fejemet a vállába temettem amikor beszéltem, mert még azt is kinéztem a pszichopatából, hogy tud szájról olvasni.

-Tényleg - feleltem halkan, ezúttal hagyva, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon.  - Miután Remington azt hiszi majd, hogy meghaltál, valószínűleg le fog jönni értem. Én pedig majd... nem tudom majd elterelem a figyelmét, amíg nem jön a rendőrség. Ha pedig megérkeztek, akkor... hát, akkor vége. Remington vesztett - fejeztem benne a monológomat - Szóval? - kérdeztem kalapáló szívvel - Benne vagy?

Pár másodpercig nem felelt.

-Benne - felelte, mire szorosan behunytam a szememet, és még erősebben öleltem őt magamhoz.

Aztán egyszerre néztünk rá az órára.

-1 perc - sóhajtott fel.

Aztán odahajolt hozzám, és még egyszer, utoljára, hosszan megcsókolt. Ebben a csókban, és abban ahogy a kezében fogott, a világ összes szeretete és érzelme benne volt.

Miután elváltunk egymástól, hátrébb lépett tőlem pár lépést.

Ránéztem az órára, majd a mellette lévő kamerára.

30 másodperc.

-Kérlek ígérj meg még egy valamit - mondta olyan hangerővel, hogy ezúttal ne csak én, hanem a kamera és Remington is hallja. - Sose hibáztasd magad azért, ami történt, oké?

-Oké - suttogtam.

20 másodperc.

Alig kaptam levegőt, és a lábam is remegett. Úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok.