Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¥V. éj: Megrendítő valóság¥

Követtem Anyuékat a szobába, ahol már nagyban pakoltak. Persze; az ègadta világon senki nem kérte meg őket; hogy ezt megtegyék helyettem; de mindegy. Nem lesz annyi dolgom. A legtöbb cuccom már el volt rakva egy hatalmas mahagóni színű szekrénybe, amiből kettő volt. Èszrevettem; hogy a másik ágyon már ki volt készítve a lefekvéshez szükséges dolgok, no meg az elmaradhatatlan plüss kellékek. Minden lánynak van egy szőrös kis barátja; akire számíthat az életben. A plüssök pont ezt a szerepet töltik be.
Szóval; lesz egy szobatársam.. Most örülnöm kène; mert nem leszek egyedül, de mégsem hozz lázba a dolog. Talán, a rossz élményem utàn, amit Tara okozott. Megpróbálok vele normális lenni, de ha unszimpatikus lesz költözöm.
Most nem fogok úgy járni; mint.tavaly.

Úgy éreztem magam, mintha nem is lennék idevaló, de mégis a furcsaságok miatt olyan, mintha haza érkeztem. Igazából; kitaláltam egy tervet miszerint ha bajt okozok folyamatosan akkor kivágnak innen; ès Anyuéknak muszáj lesz visszaíratnia a Balett Intézetbe, mert itt nem vagyok jó helyen. Erre màr nem mondhat nemet az én dràga családom.

Ott tébláboltam Apuék előtt, mint egy megszeppent öt éves kislány, aki fél az emberektől idegen helyen. Egyszercsak Anyu a kezembe nyomott egy ruhaegyüttest.

- Ezt vedd fel, Grace!- parancsolt rám kedvesen.

- Minek? Az én ruháim akkor minek vannak?- kérdeztem vissza.

- Csak vedd fel kérlek! Nem akarok még itt is veszekedni veled.- felelte fáradtan.- Ha végeztünk elmegyünk és nem kell továbbra is egymás vérét szívnunk.

Ez fájt... Pásztáztam az arcát; de közömbösen viszonyult hozzàm, ami egyre jobban idegesített. Hogy jutottunk el idáig?
Szó nélkül bementem a fürdőbe, ahol átöltöztem. Lassan levettem a ruháimat, és a ruhaegyüttesre emeltem a tekintetem. Egy fehér; csipkés, háromnegyedesujjú blúzból, ès egy fekete rakott szoknyából állt az egyenruha egy fekete balerina cipővel. Megigazítottam magamon a ruhákat, amik egyenruhához képest jól nézett ki. Kiléptem a fürdőből, és a családom döbbent arcával találtam szembe magam. Úgy néztek rám; mintha soha életükben nem láttak volna fehér embert.
Nem foglalkoztam vele, mert már nagyban indultunk le a kocsihoz, hogy a családom visszamenjen Richmondba. Az egész társaságból csak én hiányoztam, akit csakúgy a semmiért bedugtak egy gyilkosságokkal teli Akadémiára; mert nem úgy alakult a dolguk a szülei között.

- Kérlek vigyàzz magadra, Grace! Nemsoká újra találkozunk.- ölelt át szorosan Reti.

- Megígérem, drága húgocskám, de te is a srácokkal. Nehogy úgy járj, mint én. Egy csábos mosoly még nem egyenlő a megbízással. Ezt tartsd észben.- küszködtem a könnyeimmel. Ő az egyetlen, aki hiányozni fog az egész társaságból.

-Ígérem, Grace!

- Loretta! Indulnánk.- szólt Retinek Anyu hűvősen; hogy megzavarja a meghitt pillanatunkat. Igen... Anyu mindig is jó volt ebben; ha valamibe bele akart kotnyeleskedni.

- Igenis... Akkor találkozunk júniusban.- puszilt meg mielőtt beszàllt volna a kocsiban.

Amint bent ült azonnal beindította Apu a motort, és egyet utoljára intett nekem Anyu ; aztán kigördült a macskaköves útról a kocsi ki a külvilágba, ahova egy lány nem mehetett vissza.
Nem mehetett vissza, mert fel kellett adnia az álmait egy hülye félreértés miatt.
Ott állt az a lány, aki elvesztette minden hitét azokban az emberekben; akikről azt hitte, hogy ismeri. Csalódás, csalódást halmozva élt, míg idáig nem jutott. Fel kellett hagynia a táncolással.
Vajon tényleg ez jelenti a véget az álmaiban; vagy van remény is?
Nem tudja; de ahogy a kocsi kiszáguldott az erdő félelmetes rengetéből úgy tűnt neki; hogy a tánc az egy elszállt lufballon, ami soha de soha nem tér vissza...
Ez végtelen szomorúsággal és keseredéssel töltötte el.

De arról sejtelme se volt; hogy mennyi relytély és megmagyaràzhatatlan dolog fogja megváltoztatni az èletét...