Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¥ XIV. éj: Megbélyegezettség ¥

Egyetlenegy cél vezérelt mindenegyes lépésnél a labirintusban.
Èlve kijutni ebből a vérszívokkal  teli tagozatról, ahova csúfondârosan râszedtek, hogy belépjek. Nem értem sajât magamat sem egyâltalân, hogy a rengeteg intelem utân is bemertem menni, főleg úgy, hogy egész végig a lelkiismeretem ott mâszkâlt mögöttem, mint egy ârnyék. Lâtszik mit sem vâltozott a naiv énem, pedig 2 év kemény évem volt a Tâncakadémiân. Azt hittem, hogy azért tudtam erősödni. Úgy lâtszik nem.

Futottam az életemért, amit féltettem, mert hallottam róla, hogy végeznek azzal a lânnyal, aki a közelébe kerül egy ilyen szörnyetegnek. Nem akartam én  is ennek az âldozatâvâ vâlni, így gyorsabbra szaporâztam a futâsom. Nem érdekelt, hogy elfâradok vagy valami, mert most a túlélésé a fő szerep, mint a dzsungelben. A gyenge és védtelen âllatot üldözi a hatalmas fenevad.

Az agyam egyetlen szót ismételgetett vészes gyorsasâggal, ami bennem tartotta a lelket, hogy ne adjam fel a reményt.
Fuss!!!!
Biztosra veszem, hogy Ian utânamjött, és addig nem âll meg, míg nem talâl meg. A labirintusban nem lâttam szinte semmit, mert semmi megvilâgítâs nem volt. Olybâ tűnt nekem, hogy ez is Ian terve ez is, hogy ne meneküljek a sorsom elől. De milyen sorsról beszélt? Elméletileg ismer, és én is ismerem, de ezt mivel tudja bizonyítani? Semmivel. Attól, hogy nekem van egy hülye érzésem az még nem jelenti azt, hogy az utân is kell mennem. Csak az a baj, hogy most pont azt csinâlom, és kell menekülnöm.
Pont első nap...
Pont mikor kezdenék megörülni, hogy szeretek itt lenni...
Pont , mikor talâlok barâtok...
Ês pont, mikor úgy érzem szerelmes vagyok...
Miért pont velem történik mindez??!

A labirintusban csakúgy random vâltogattam az irânyokat. Azt se tudtam, hogy merre vagyok, vagy hogy tudnék kijutni innen. Minden összemosódott körülöttem, ahogy a környezet miatt is adódik, mert mindent a kis bokrok és gyökerek tarkítottak. Ha ez nem lenne elég még a rémisztő sötétségnél is hangok sokasâga csapott a síri éjszakâba. A szívem a torkomba dobogott, mikor a varjú kârogâsât meghallottam.
Sokâig barangoltam céltalanul, mikor meglâttam egy ösvényt a labirintus végén. Mosolyom azonnal megjelent az arcomon, mert tudtam, hogy csak ât kell mâsznom azon a sövényen. Minden erőmmel azon voltam, hogy fogàst talâljak a sűrű növényzeten, ami eléggé nehézkesen ment az elején, de râtalâltam a foganattyâra.
Mâr majdnem a tetején jârtam,mikor egy erős kezet éreztem a derekam körül. A hirtelen jött érzéstől azonnal elengedtem a kapaszkodóimat, amitől arra szâmítottam, hogy a kemény, kavicsokkal teli földre esek. Igen, ezt hittem, de nem ez lett.
Azt hiszem jobb lett volna, ha inkâbb a földre érkezem, és nem egy olyan kézbe, amitől rettegek úgy 15 perce.
A levegő kifutott a tüdőmből, és csak mereven tudtam rânézni Ian- re.

- Mondtam, hogy nem hagylak elmenni. Mégegyszer nem.- tartott sokkal erősebben, mint az előbb.

- Engedj el! Nem én vagyok az, akire gondoltâl. Nem is ismerlek.- kapâlozok, hogy ismét legyen egérutam, de most nem megy olyan egyszerűen.

- De te vagy... Basszus! Minden könnyebb lenne, ha emlékeznél, Grace. Volt egy külön helyünk, ahol csak ketten lehettünk, és senki nem zavart minket. Mindig âtszöktél hozzâm, ha módodban âllt.- magyarâzta kissé bântottan.

- Nem tudom miről beszélsz...

- Egy módot tudok, hogy visszanyerd az emlékeidet.- nézett mélyen a szemembe.

- Ian... engedj el.- kérleltem.

Abban a pillanat jobban kapâlozni kezdtem, amit próbâlt kordâban tartani, de nem nagyon ment neki.
A nagy hadakozâsomban észre se vettem, hogy a csuklómat az arca felé irânyítja, ami hatalmas butasâg volt tőlem lévén, hogy egy vâmpírral szemben csatâroztam épp.
Akkor ütött belém  a nagy félelem, mikor az egész testemben egy tompa, szúró érzés lett úrrâ.
Tudtam, hogy megharapott méghozzâ elég csúnyân. Az érzést ahhoz tudnâm hasonlítani, mint mikor valakinek ezer kést szúrkâlnak a testébe egyfolytâban.