Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

°¤ Epilógus¤°

A nagy vörös függöny mögött várakoztam, hogy végre én jöjjek. Kissé izgultam, mert ez volt az első debütálásom, mint a hivatásos tagja a Társulatnak mióta lediplomáztam. Ideges is voltam miatta, hisz a tanáraim többsége is ott ült a nézőközönség soraiban, akik árgus szemekkel figyelték minden rezdülésünket, amiket fel is jegyeztek az előre előkészített noteszükben. A modernebbek pedig a telefonjukkal oldották meg ezt. Egyszóval nagyon fontos volt ez az előadás számomra. Rengetegen járkáltak körülöttem tütükben és különféle színházi jelmezekben, ami az előadáshoz kellett. Így a parasztoktól kezdve a nemes urakig mind meg lett személyesítve attól függően, hogy mi volt a témája a balettnak .                                         Mint minden helyen, úgy a táncban is meg volt a maga hierarchiája a szerepek között, ahol a táncosoknak a legjobbat kellett nyújtani ahhoz, hogy a főszerepeket eltáncolhassák. Ezért gyakoroltam annyit és fektettem bele annyi időt, hogy végre a legkedvesebb balettomat eltáncolhassam. Ezt a napot vártam eddigi életem során, hisz ez a nap határozza meg az eddigi karrieremet. Nem szabad elbuknom, mert akkor minden belefektetett energiám a sutba mehet.

- Sok sikert, Grace.- suttogta nekem oda a pa de deux társam, Thomas, aki Hilarion szerepét táncolta. - És ne feledd! Kösd meg jól a balettcipőd, nehogy úgy járj, mint a múltkor.- emlékeztetett az omniózus napra, mikor nagy sikeresen véletlenül lerepült a lábamról a cipő, ami egyenesen Ms. Fate fején landolt. Rengeteg bocsánatkérésbe került az nekem, de legalább a baletterem nyomott hangulatát feldobtam az előadás előtti napokban, hisz mindenki teljesen be volt feszülve, mert mindenkinek egyaránt nagyon fontos, hogy jól sikerüljön.

- Köszi, de most kétszer is megnéztem és rögzítettem is. Nem történhet baleset.- biztosítottam, amire bólintott és tovább ment. Abban a pillanatban elém döcögött nagy vidáman Clary a kis fehér ruhájában. Úgy látszik nagyon is jól sikerült mindenkinek eddig.

- Isteni a színpadon lenni.- újságolta, miközben a kezeivel hadonászott és magyarázta mi hogyan van.- Az elején nem is láttam mennyien vannak, de mikor egyre közelebb kerültem, akkor szembesültem vele, hogy temérdek ember eljött. A páholyok felső soraiban is helyet foglaltak. El sem hiszem, hogy végre vége van és nagyon jól sikerült. A Madame is biztos elégedett lesz.

- Clary, ezt otthagytad.- jött oda az egyik táncoslány és egy nagy csokrot adott a kezébe.

- Megérdemelted, Clary. Gratulálok.-mondtam mosolyogva, miközben a virágot szaglászó lányt néztem, aki örömködött, mint egy igazi duracell nyuszi.

- Grace! Két perc és kezdesz.- szólt nekem a rendező, amire bólintottam. Végre.

- Kéz és lábtörést, Giselle.- ölelt meg Clary, ami után indultam is a helyemre a többiekkel, akik az első felvonásban szerepelnek.

Kissé idegesen melegítgettem be a lábamat, mert már kissé fájt benne lábam. Ez a balett nagyon is ismert arról, hogy spicc cipőben kell végigtáncolni az egészet, ami nem kényelmes egyáltalán, de még így is megéri megszenvedni vele, mert fantasztikus érzés, mikor a legnehezebb részeket táncolod. Valami fenomenális. Leírhatatlan érzés.                                                                                    Egyszer csak szétnyílt a függöny és mindenki elfoglalta a helyét. Éreztem a zsigereimben, hogy táncolhatnékom van, így mikor a fények kigyúltak egyből felvettem a mosolyomat és a zene ütemére elkezdtem a táncomat. Szerettem ezt a koreográfiát, mert a maga nemében nem volt annyira nehéz, de eljátszani annál inkább, főleg a villi-k tánca. Mikor kicsi voltam mindig erről álmodtam, hogy egy nap majd ezt fogom egy Operaházban táncolni és a mai nap meg is valósult. A ruhám ide-oda szálldosott, mint valami szárny, amitől még légiesebbnek tűntek a mozdulataim. Egyre közeledett a legnehezebb részem, így egy nagy erőt véve magamon egy utolsót beleadtam, mikor felgyorsultak az ütemek. A végétől féltem mindig, mert valahogy sose tudtam lábbeverés nélkül megúszni az egészet, de most sikerült. Lihegve vártam a tapsot, ami a színnek a végét jelentette. Hatalmas tapsvihar fogadott, így örömtelien néztem a nézőközönség felé, akik rózsákat kezdtek el dobálni a pódium felé. Felkaptam az egyik nagy csokrot és ismét meghajoltam majd a többiekkel együtt lesiettem a színpadról. Büszkeség töltött el, hogy az egyik legnehezebb részt sikerült akadály nélkül átvészelnem. Azonban még mindig vissza volt egy felvonás, amire sietnem kellett.