Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¤·XX. éj: Révülők szövetsége ·¤

Köpni nyelni nem tudtam, mikor eljutott az agyamig, hogy mit mondtak, és mekkora veszélynek vagyok kitéve akaratom ellenére. Igazàból eltudtam fogadni ezt, ha tudatában lettem volna azzal hogyan került rám ez az írás. Valami még rémlett is, de az nagyon kevés emlékfoszlànynak bizinyult, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Hatalmas kételyek között őrlödtem, és azt se tudtam, hogy jelen pillanatban kinek higyjek. Ha minden igaz, amit a lànyok mondtak, akkor ugyanarra a sorsa jutok, mint Katie, amit nem hagyhatok semmiképpen se. Ezzel meg az a baj, hogy azt se tudom hogyan kezdjek hozzá, mivel Ian vàmpír, ami ellen nem nagyon tudok tenni semmit. Szabad uta van hozzám. Ki akarna olyan sorsa jutni, amit nem akar, de valaki ráerőlteti folyamatosan az akaratát. Szerintem senki, de hogyan akadályozhatnám meg ezt?! Egy ember vagyok, aki semmire nem képes egy vámpírral szemben. Védtelen vagyok, mint a kisujjam...

A levegő megdermedt körülöttem, és féltő, vizslató pillantások leptek el, amiktől még az eddigieknél is jobban ideges lettem, amit nem tudnék megmagyaràzni miért, mert tudtam ennek mi lesz a végkifejlete. Ettől pedig elkapott a rettegés foka, de egyben fájt az is, hogy Ian nem azért szeretett, mert vagyok , ami vagyok érzelmileg, hanem, mint embert, aki megvan áldva vértől túlcsordogáló testtel. Számára én csak egy éltető személy vagyok, de ezt nem bensőségesen kell érteni, hanem szilárd valóságként. Erre remek példa a vadonban élő állatok együttélése. Csakis azért vannak együtt, hogy elfogyasszák egymást. Semmimásért. Ez a szörnyű valóság, amit el kell viselnem, és persze tovább kell lépnem minden követ megmozgatva akkor is, ha fáj kegyetlenül, de valahogy nem tudom elhinni, amit mondtak nekem, pedig a tények ezt mutatják legnagyobb sajnálatomra.

- Mikor szerezted ezt a jelet?- törte meg a csendet Ash, aki megtudta őrizni a hidegvérét még mindig. Azt nem tudom hogyan, de irigyeltem ez miatt.

- Nem tudom... nem emlékszem semmire sem, pedig mindig próbálkozom, hogy összejöjjön, de valami gátolja, hogy emlékezzek.- kezdek kétségbeesni. Eddig nem is gondoltam volna erre a momentumra, ha nem hozzák fel nekem ezt a témát.

Semmire nem emlékszem ami akkor történt velem, mert valami utját állja folyamatosan. Azért nem annyira rémes a helyzet, mint azt felvázolom, mert vannak halvány képkockáim, de azok holmi kevés jelentőséggel bírnak. Annyit már mmegtudtam, hogy nem a saját helyemen voltam aznap. Meg az tiszta, hogy a saját ágyamban ébredtem, de a többit mind homály fedi, mint azt is, hogy ki tette rám ezt a harapás- jel dolgot, mert az se világos.

- Nyugodj meg, Grace!- fogta meg nyugtatólag a kezem Vale, amire csak egy félénk mosolyra futotta tőlem.

- Gondolom arra se emlékszel, hogy Ian elrabolt vagy, hogy Scott mit tett velem.- mondta Vale.
Nem tudtam mit mondjak vagy tegyek, mert hallani azokat a dolgokat, amik Ian- t bűnősként említik, mikor nekem nem ezt az oldalát mutatja... megrémíszt, mert azt hittem szeret, de kiderül egyik napról a másikra, hogy mindez csak egy jól elmesélt tündérmese, aminek a vége nem a happy end, hanem a kegyetlen halál.

- Mi történt? És ki az a Scott??- kérdezem ijedten.

- Nekem sincsenek maradandó emlékeim, de arra emlékszem, hogy menekültünk Ian elől, de valahogy nem ment, mert megjelentek hirtelen, és engem elragadott, míg te maradtál Ian- nel. Onnantól kezdve mindent homály fed. Nem emlékszel?

- Nem... semmire.- döbbentem le. Ha ilyeneket cselekedtem akkor miért nem tudok emlékezni?!

- Gondolom bevitt az Éjjeli tagozatba, de te ellenkeztél , így megmart, hogy nyugton maradjál míg be nem végzi a munkáját. Valamit nagyon elronthatott, ha itt vagy velünk, mert mindig pontos munkát szokott végezni az áldozataival. Te vagy az első kivétel, aki túlélte a kis akcióját. Valami biztos a számításait keresztezte. Ez nem vall rá.- gondolkodik el Ashley.