Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

°•XXXXVIII. éj: Felejthetetlen emlékek•°

- Most akkor mihez kezdjünk?- kérdezte Katie, miután kibontakozott Raider öleléséből, de az előbbi, mintha félne attól, hogy ez nem a valóság csupán csak egy álom, védelmezően ölelte magához Katie-t. Abban a pillanatban tudtam, hogy valójában nem engem, a valódi személyemet szerette meg, hanem a  Katie külsőre hasonlító magamat. Ha jobban belegondolok, akkor Ashleynek egész végig igaza volt abban, hogy Raider ezért az egy dologért koslatott utánam. Tagadta, hogy ez az igazság mindvégig, de ahogy most elnéztem Katie-vel, világossá vált számomra, hogy ki az, akit a szívén viselt igazán. Kissé fájt egy picit, mert ha nem döntöttem volna Ian mellett, akkor most hazugságban élnék mellette, de örültem, hogy többet nem kell senkinek sem szenvednie attól, ahogyan döntöttem. Nem tudom elhinni, hogy hogyan volt képes magával is elhitetni ezt az érzést, de hatalmas akaraterő kellett neki az biztos.

- Nektek el kell hagynotok azonnal az Éjjeli tagozatot, ameddig azzal vannak elfoglalva, hogy hova szöktél el a tagozaton belül.- mondtam komolyan, de közben figyeltem a kaput, hogy nem e tűnik fel egy vámpír vagy Nappali tagozatos a láthatáron. Mostanra biztosra veszem, hogy mindenki tud arról, hogy valaki a cellákból kiszökött valahogyan.- Nem tudtok tovább itt maradni, mert azzal saját magatokat hoznátok kellemetlen helyzetbe, ha megtalálnak titeket, főleg téged Raider. Azt hiszik, valami bosszúra készülsz a tagozat ellen, ha egyszer szabadon engedtek volna. 

- Igen... erre készültem, ha már elvették tőlem a szabadságomat és az emberi létemet.- vallotta be az igazat, de valahogyan én is sejtettem a szívem mélyén, hogy ez lesz egyszer, ha egyáltalán a tagozat négy fala közül kiengedik onnan.- De... amint újra a karjaimba tarthattam azt a lányt, akit a legeslegjobban szeretek ezen a világon, azt hiszem egy szempillantás alatt eltűnt a harag, amit éreztem. Nem tudom, hogy ennek tényleg így kellett e történnie, de abban biztos vagyok, hogy így már teljes életet tudok élni, főleg, hogy Katie egész végig csak is engem szeretett. Nem érzek haragot Ian iránt sem. Tudom már az igazat, Grace. Nem kell aggódnod, hogy neheztelek rá, mert megpróbálta menteni Katie-t csak hát Aidan erősebbnek bizonyult nála. Örülök, hogy ez az egész így alakult. Nem bánom, hogy én is sápadt arcú lettem, hisz így visszakaptam mindent, ami kellett nekem. 

- Raider...- bújt hozzá Katie meghatottan.  Abban a pillanatban el is tudtam felejteni, hogy éppen egy egész tagozatnyi vámpírt képes voltam magamra haragítani, mert ez minden áldozatot megért, hogy lássam. Nekik az volt a rendeltetésük, hogy egymás mellett kössenek ki. Nem mással, hanem egymással maradjanak, ahogy nekem és Iannek. 

- Ezt örömmel hallom, mert nem olyan rossz Ian, mint amit igazán mutat.- mosolyogtam rá.- Érző szíve van és tudja mi a helyes. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy megmart a megmentésed érdekében, pedig nem épp a legszebb a kapcsolatotok valljuk be.

- Azért nem fogom megköszönni azt, amit tett, de abban biztosíthatlak, hogy nem fogom megölni.- mosolygott rám, ami nekem nagyon is sokat jelentett. - Mégis van valami vagy valaki, aki miatt érdemes meghalni. 

- Igyekezzetek, mert nem tudom, hogy mennyire fogják átfésülni a környéket. Elég nehéz itt találni valami járművet.- néztem rájuk aggódva. Nem szerettem volna, ha most elkapnák őket, mikor csupán csak most szabadultak, vagyis jobban mondva Raider. 

- Ne aggódj, Grace.-nyugtatgatott Katie.- Én már mindenre gondoltam, mikor elmondtad, hogy megtaláltad Raidert. Biztosíthatlak, hogy nem fog senki sem megtalálni minket. El fogunk tűnni ebből az államból még mielőtt valaki azt észrevenné.

- Mindig is te voltál az előre gondolkodó kettőnk közül.- nyomott egy csókot az arcára Raider.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra és szeressétek egymást. Ez a legfontosabb az életben.- öleltem magamhoz Katie-t, aki mintha szipogott volna egy keveset.