Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¤· XXXIV. éj: Félelem közt ·¤

- Igenis...- mondtam a szót önkéntelenül. Mindenről tudtam, hogy mi történik körülöttem,de ellene akárhogy próbáltam nem ment. Mintha valaki más uralta volna a testem...
Akaratomon ellenére megfordultam, és leugrottam minden habozás nélkül, hogy szembe nézzek a mélységgel, ami egyre jobban közelített felém.

- Grace!!!!!!!

Ne  feledd! A vámpírokban sosem lehet bízni, Grace, mert az  az életedbe kerülhet...

Folyamatosan egy kép jelent meg újra meg újra előttem bàrmikor, mikor épp elgondolkodtam bàrmin is vagy aludni akartam. Tudtam, hogy az a kép megtörtémt velem csak nem tudtam sehogysem feldolgozni a tudatot, hogy ez tényleg a valóság, és még mindig élek. Ez volt számomra a legabszurdabb az egészben. Mint kiderült több, mint 6 métert zuhantam bele a bokorba, ami egy kicsit tompította az esést, de még így is sikeresen eltörtem a karomat. De még ez a kis "sérülés" is csoda, mert köztudott, hogy az emberek kis százaléka éli túl az ilyen fajta " baleseteket". Ez egy csoda akárhogy is próbálom magyarázni. Egy félelmetes csoda.
A tudat, hogy egy kis szálon múlt az életem megrémíszt és borzongással tölt el, mikor visszaemlékezek arra a jelenetre, ami élet és halál között lebegett. Minden olyan könyv, ami arról írt, hogy lehetséges vámpír és ember között a szerelem az mind hazugság. A szörnyű igazság az, hogy egy vámpír sose fog úgy gondolni egy halandóra, mint menedékre, ahogy Aidan kifejezte magát. Nagyobb a vérszomj iránti vágy, mint egy szimpla kis érzés. Ez a szimpla kis érzés pedig egy érző ember életébe kerülhet előbb vagy utóbb. Kár azt mondani, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert ez a természet rendje. A túléléshez szükséges minden olyan tápanyag, ami egy élőlény halálába kerülhet. Szomorú dolog, de ez a túlélés törvénye, ami minden magas színtű feljebbvalóság felett áll. Ez az oka annak, hogy egy vámpír és egy halandó nem tudnak létesíteni egy igaz szerelmen lévő kapcsolatot.

A napjaim nagy része az incidens utàn úgy teltek, mintha mi sem történt volna, vagyis inkább azt mondanám, hogy próbált mindenki úgy tenni, de én nem tudtam ilyesfajta elvonatkoztatást tenni. Próbálkoztam, de ott lebegett előttem a szörnyű igazsàg miszerint Ian csak kihasznált. Beakartam neken mesélni, hogy mi igenis egy szép párt alkottunk a múltba, pedig csak egy nyavalyás vérszerződés kötötte hozzám azt is semmissé akarta tenni a halálommal. Vicces, hogy én mennyire naiv és buta voltam egész idő alatt, pedig megannyian mondták nekem, hogy ez fog előbb vagy utóbb bekövetkezni, ha így folytatom. Vak voltam, és szerelmes  a szerelem gondolatába a csalódásom által, amit még a volt barátom okozott.

A rengeteg negatív élmény ellenére mégis volt pozitívum is, amit még eddig sose tapasztaltam. A bárataim, akiket így hívok tényleg megérdemlik ezt a titulust, mert mióta az ápolószobában töltöm a mindennapjaim nem volt olyan nap, mikor nem rendelkeztem látogatóval. Ezt meg is jegyezte pár ápoló, hogy szinte nem is kellene velük velem foglalkozni, mert helyettük elvégzik a barátaim. Soha életemben nem éreztem ekkora szeretetet, mint akkor, és ez kissé elviselhetőbbé tette a helyzetet, mert próbáltak elvonatkoztatni a történésekről úgy, hogy elmesélték miről maradtam le az alatt a 4-5 nap alatt. Azokban a pillanatokban mosolyogtam és önfeledten nevettem, de mikor egyedül maradtam esténként féltem, hogy Ő visszatérhet, és elvisz oda, ahova nem szeretnék többet menni. Ha igaz, amit Aidan mondott, akkor a vérség még mindig tart, és nekem muszáj innen eltűnnöm akárhogyan is. Nem szeretném mégegyszer magamon érezni egy vámpírnak az érintését vagy tűhegyes szemfogait, amit belém mélyeszt. Elég volt egyszer megízlelni a halált nem szeretném ezt többször.

A nyakamon lévő tapaszt megérintettem, és felszakadozott az elmémben a rengeteg emlékkép, ami egyfajta reszketést impulzált a testemnek. Életemben nem féltem még ennyire, mint akkor... főleg, hogy utána konkrétan öngyilkossági kìsérletet hajtottam végre akaratom ellenére. Szeretném elfelejteni, de nem megy. Biztos Neki is ez jár a fejében mindig, mint nekem. Csak egyetlen különbséggel, mégpedig, hogy hogyan férkőzzön a közelembe mégegyszer... Ettől a gondolattól pedig félek, mert ahogy bejárkáltak hozzám hetekig úgyanúgy simán megtehetik. Azt hiszem ideje lesz szobát cserélnem Ashley- vel.