Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

°°XXXXV. éj: Scott°°

- A nővéreddel.- nyitotta ki az ajtót, amin kézen fogva vezetett ki, mintha sose akarná, hogy megint elszakadjunk egymástól.

- Arra még nem állok készen.- torpantam meg hirtelen. Tudtam, hogy van egy nővérem, de még nem tudtam a szemébe nézni ennyi év után ismét úgy, mintha mi sem történt volna. Túl idegennek hatott a találkozás gondolata.

- Ott leszek melletted és nem lesz semmi baj, jó?- hajolt le hozzám.- Ne okozz csalódást neki azzal, hogy nem adod meg neki a lehetőséget, hogy lásson. El se tudod képzelni mennyire látni akar.

- Ha... ott leszel mellettem akkor megteszem.- egyeztem bele, amire kaptam egy röpke csókot az ajkaimra, amire egy kicsit elvörösödtem a hirtelensége miatt és elindultunk, hogy a nőveremmel találkozzak személyesen. Volt egy kérdés azonban a fejemben, amit nem tudtam hova rakni, így rá is kérdeztem azonnal.- Mit itattál velem, mellesleg?

- Csak vért, elvégre már te is egy vagy közülünk.

Még mindig a hatása alatt voltam az egésznek. Nem tudtam elhinni, hogy most tényleg álmodom vagy ez a valóság. Csipkedte magam össze-vissza, hogy végre elhiggyem, de valahogy a képtelen voltam. Lehetséges, hogy a történések rohamos egymás utánisága miatt érzem, illetve most döbbentem rá, hogy menni időt is voltunk távol egymástól. Az a három év rengeteg idő, főleg, ha emlékezünk mindarra, ami velünk történt akkor. Hihetetlen, hogy mennyi mindent eltudtam felejteni és még csak nem is hiányzott nekem az idő alatt míg nem jöttem vissza.            Attól féltem, ha most felkelnék, akkor a Nappali tagozatnak a kollégiumában találom magamat, ahol csak a sivárság és kétségbeesés vár Ian nélkül. Ha ez egy álom, akkor sosem szeretnék felkelni belőle, mert már nem tudom az életemet már elképzelni nélküle. Túl nagy lenne a hiánya és nem is tudnám elviselni. Most már tényleg érzem mekkora kötelék van köztünk, főleg, mert áthidalt egy ekkora idő intervallumot.

 Megtudva, hogy mit itatott velem, kissé meglepődtem, de nem undorodtam el a tudattól, hisz, mint ő is megmondta már egy vagyok közülük. Nem létezik olyan vámpír, aki nem vérrel táplálkozna, mivel vériszonya van. Szinte biztosra vettem, hogy azért nem mondta el, mert emlékezett arra, hogy mi a félelmem.  Jobb lesz átszokni erre az új élethez  és hátrahagyni minden felesleges szokásomat és félelmemet, amit emberként csináltam. Számomra ez egy új kezdet, amit az élettől kaptam nagy ajándékként. Ki kell használnom a  lehető legjobban.

Ahogy mentünk egymás mellett kézen fogva akaratlanul is csak az arcát tudtam nézni, ami maga volt a tökéletesség. Egy vámpír gond nélkül fel tud szedni magának lányokat, hisz maguk a tökéletesség megtestesítői. Nálam mégis nem a külseje miatt szerettem belé anno, hanem a belső tulajdonságai révén. Igaz, van egy nagyon idegesítő oldala, de ha az ember tudja kezelni, akkor semmi gond nem lesz vele a továbbiakban. Ide tartozott, hogy feltétel nélkül tud szeretni és védelmezni bármi történjék is velem, illetve a ragaszkodás, hisz ha nem szeretne , akkor simán leválhatott volna egy nálamnál szebb vámpírlányra, aki épp a közelébe esik a szükségletei kielégítésére, de ő nem. Kitartott mellettem, tűrt, főleg, mikor annyi de annyi kosarat adtam neki és visszafogta magát a környezetemben, hisz akkoriban ember voltam. Emberfeletti akaraterő kellett ahhoz neki, hogy ne marjon meg, vagyis ő tényleg emberfeletti. Hűséges maradt, amit nekem muszáj lesz viszonoznom. Kezdetnek jó lesz az életem hozzákötése.

- Miért nézel annyira?- kérdezte egy idő után, miután hirtelen megállt a folyosó kellős közepén.- Van valami rajtam, ami zavar?

-N-nem nem...- vörösödtem el azon, hogy rajtakapott a bámuláson. Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy mit mondjak jó indokként, így elnéztem róla folyamatosan.- Csak mintha lett volna rajtad valami, de úgy látszik csak a fény játszadozott velem.- nevettem fel kínosan. Ennél rosszabb indokot még életemben sem mondtam senkinek, de úgy látszik Ian még ezt is kihozza belőlem.