Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¥ IV. éj: " Kissé anorexiás a lány"¥

Sose gondolkodtam mèg el azon; hogy milyen lehet egy igazi barát, aki a legnagyobb fájdalmakban, és legboldogabb pillanatokban mellettem van. Talán azèrt van ez nálam, mert még sose volt " ilyenem" , ha használhatok ilyen szót. De... Azt hiszem épp itt az ideje, hogy átváltsak ebbe az irányba, mert a most következendő események gyökerestül megváltoztattàk az életem egy széthullott részèt...

A rendhagyó fejmosást követően, amit azért kaptam, mert rámertem nézni egy sràcra..XD...Szóval, utàna bementünk a kollégiumba, ahova Raider akkor is betessékelt minket mikor nem akartuk a segítségét. Az egyetlen oka az volt, hogy biztos eltévednénk a " hatalmas" udvaron... Jah...hatalmas..Kb. Olyan, mint a családi házunk udvara egy picit nagyobban. Engem mondjuk külőn idegesített Raider lábatlankodása; mivel folyamat engem nézett; amit senki nem vett észre kivéve èn. Jó... Bevallom jól esik egy időben az egész bámulás a srácoktól, de én már nem vagyok ugyanaz a táncos lány, aki régen voltam; hogy annak örült; ha megbámulták, vagy éppen megjegyzéseket tettek rá; amik jók voltak. Mamár szeretnék ezektől megszabadulni, de úgyérzem ez nem fog összejönni ismét.
Szóval, megkaptuk a rendes tájékoztatást a kollégiumról Valaki álltal, ami kiterjedt a rövid; de velejes suli történetre.
Ha ilyen lesz a sulis hétköznapom, akkor én lelővöm magam. Ez nem pálya... Nem lesz belőlem agyontanult aktakukac. Biztos, hogy nem!!!

Szóval, miután levágódott mellőlünk Raider a kollégiumba siettünk. Komolyan! Rohantunk, mint az őrültek a pia utàn szilveszterestéjén.
A recepciós hölgy; akit nem is mondanék annak, mert úgy nézett ki, mint egy őskori kövület azon a széken, békésen szundikált, mint aki jól végezte a dolgát egy kemény nap utàn.
Persze, Apu, mint minden
kultúrális emberhez méltón csengetett, amire a nő nég mindig nem reagált semmit. Kezdett kicsit kínossá válni a helyzet; ami felőlünk egy hatalmas röhögésbe fordult be, de Apu részéről kicsit idegességbe váltott át. Valahogy már kezdett a családom felé egyfajta megbocsátás megfogalmazódni. De tudjátok van az a pont az ember életében; mikor olyasmiről van szó, ami már túl haladja a megbocsátás határàt. Szerintem ez nálam ez a határ.

- Jó napot!- köszöntötte Apu a nőt. Ahogy az előbb mondta mélyen szunyokált, amit semmi az égvilágon nem zavarhatta meg. Még Apu mélyen búgó baritonja sem. - Elnézést!- csapott a kelleténél jobban az asztalra, amitől a nénike azonnal felkapta a fejét ijedten.

- Igen; igen, igen fenn vagyok.- szegte fel a fejét.- Csak elgondolkoztam. Dehogy aludtam. Ki tenne ilyet szolgálat közben?- nevette el magát kínosan.

Apu csak a szemét forgatta, míg a család többi tagja kuncogott a történteken; mint én.

- Szóval, miben segíthetek önöknek?- vizslatta körbe a családot.

- A lányomat jöttem bejelenteni- adta át Anyu a papírokat; aztán rám emelte a tekintetetét, és furcsán kezdett méregetni, mintha valami szellem lennék, akiről azt hitték meghalt és nem jön vissza soha. De a sors másképp akarta.

- Olyan ismerős vagy valahonnan. Nincs egy bátyjád véletlenül meg egy nővéred?- kérdezte kis vàrtatva.

- Nem nincs!- kiabálta a kelleténél hangosabban Apu. Az egész társaság összerezzent.

Anyu félve pillantott fel Apura; aki próbált lenyugodni. Valahogy egy olyan érzés fogott el; hogy valamit eltitkolnak előlem; ami fontos. Az nem véletlen, hogy megkérdezte a nő a kèrdèst; és a családom így reagált rá.

- Bocsánat... Lehet összetévesztettem valakivel.- forgadta a kezében a papírjaimat.

- Nyilván tévedés.- dünnyögte Anyu.

- A papírok rendben vannak. Az Akadémiának 100 évre visszamenő követelményei vannak; ami egyenruhában nyilvánulnak meg. A szobádban találod az egyenruhád. Minden tagozatnak van különböző egyenruhája. Ezért kértük el a lányuk ruhamèreteit. Bár, csodálkoztunk a méreteken; mert kicsit az anorexiára hajaz.

- Az én lányom nem anorexiás!- kelt ki magàból Apu ismét, ami már kezdett hasonlítani egy dühkitöréshez lassan.

- Kyle, kérlek nyugodj már meg. Megijeszted Grace- t. -nyugtatgatta Anyu.

- A lányuk a 202- es szobát kapja, ahol két ágy; 4 szekrény, kèt íróasztal, és egy fürdő van. Az ágyneműt te választhatod ki. A takarodó este tízkor van. A fiúknál nem lehet aludni; vagy bármi mást csinálni, mert ha rajta kapunk megróvásban minősülsz. Nagyjából ennyi lenne. A szoba a második emeleten van.

A családom elkezdett előre menni a csigalépcső felé, ami pont az ebédlő mellett volt. Èn mentem utoljára, mint mindig.

- Oh, Grace! Vàrj! Még valami.- állított meg a nő.

- Igen?- kérdeztem.

- A szomszédos tagozat területére vagy csak kapujához menni tilos.

- De miért?- kíváncsiskodtam.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik.- mosolygott rám. Legyen neked elég annyi; hogy nem lehet. Tilos! Nem tudhatod mennyi szörnyűség van azon a helyen.- suttogta halkan.

Ez a hely egyre jobban ijesztő és fura... Ha idehoztak a szüleim akkor biztos megakarnak tőlem szabadulni.
Ha ennyire ellenzik, hogy odamenjek akkor biztos befogok menni, mert hajt a vágy. Ha már nem tàncolhatok akkor legyen nekem ennyi izgalom az életem hátralevő részében ide száműztek...