Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¤· XXX. éj: Ian szemszöge II. ·¤

MEG FOGLAK ÖLNIIIII!!!!!!!!!!!!!!!

Ez a mondat szánkózott át az agyamon újból meg újból, miközben bent ültem művészetek órán. Da Vinci-ről volt szó meg egy freskóról, amit az egyik vámpír készített, hogy kifejezze a szemlélet módját az emberek és a vámpírok közötti kapcsolatról, ami vagy azon alapszik, hogy ragadozó és préda vagy gyilkos és áldozat. A kettő közt nincs nagy különbség, de ha arról van szó, hogy egy vámpír megmagyarázza bárkinek is a különbséget akkor merőben mást kap vissza információként, mint azt várná. Ha megkérdezel engem mi számomra a gyilkos és áldozat akkor azt felelném, hogy akiért még egy cseppnyi lelkiismeretfurdalást se éreznék, ha innék a véréből. Az ilyet pár perc alatt kiszivattyúzom, és nem érdekel onnantól kezdve mi van vele, vagy milyen életet élt az emlékei miatt, amit a vére okoz az elmémben. Számomra jelentéktelenné válik onnantól kezdve, miután elfogyasztottam.
A préda és ragadozó közötti kapcsolat meg bonyolultá válik egy idő után. Ugye ez a kapcsolat egy pillanat alatt történik meg, míg a másik csak egy random cselekedet láttán. Ez miatt a nézés következtében kialakul egyfajta ráhangolás amitől nem tud megszabadulni a vámpír. Csak arra kell neki a kiszemelt préda, hogy újból és újból lecsapolhassa olyannyira, hogy ne öljje meg. Ez kihasználás felsőfokon, de legalább nem öljük meg, hanem életben tartjuk. Így élünk szimbiózisban, mint az állatvilág és növényvilág, ami csak nekem hasznos neki nem. De, egy hátulütője van az egésznek, mégpedig, hogy kialakul egyfajta ragaszkodás a vámpír és préda között. És... ezt tudom milyen...

Ez alakult ki köztem és Grace között még anno. Amikor megláttam tudtam, hogy beindultak az ösztöneim felé, így egyre jobban vágytam a vérére és arra, hogy több időt töltsünk együtt, amit sose kaptam meg olyan könnyen, mimt szerettem volna, de nem is bánok, mert így jóval nagyobb lett az akaratom és önkontrollom az emberekhez viszonyítva. Nem mondom azt, hogy nem akartam megkóstolni egyszerse, de az érzéseim miatt nem tettem. Azok sokkal erősebbek voltak, mint a bennem lakozó állat, aki bármelyik percben előugorhat. Ezzel változtatott meg és a szemlélet módomat is. Csak ezt sohase mondhattam el nekik, mert akkor gyengének tartott volna, amit nem akartam lévén, hogy vámpír vagyok és a büszkeségemen se eshetett csorba. Akkor még így gondoltam, de mamár nem, mert talán nagyobb hatást tehettem volna rá a későbbiekben, és így nem veszített volna el teljesen az emlékeiből.

Szóval, azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám Aidan-t megleckéztetni a megjegyzései miatt, amit néhàny perccel ezelőtt művelt, de nem sokra jutottam, mert nagyon bogarat ültett a fülembe, amit nem tudtam annyira nagyon kezelni, mert rengeteg kérdés megfogalmazódott bennem, hogy mit akart ezzel az egésszel tulajdonképpen mondani. Ès a nyaklánc... Mit keresett nála az? Hogy jutott ő hozzá egyáltalán?
Bárhogy próbáltam rájönni, hogy mi is az igazi összefüggés a kettő között nem jöttem rá, mert egyre inkább zavarodott lettem attól, hogy csak erre gondoltam. A kettejük kapcsolatát is gorcső alá vontam, de semmi nem jutott eszembe. Igazából, Aidan már a kezdetekben is azt traktálta nekem, hogy ne foglalkozzak vele, mert ő egy ember, aki nem is érez semmit irántam, sőt, inkább gyűlőlni fog ha kiderül a mivoltom előtte. Akkor se értettem miért mondta meg most se. Talán a kettő egybevág eléggé, és én nagyon vak vagyok, hogy nem veszem észre az árulkodójeleket. Az lesz a legtisztább ha szemmel tartom mindkettőjüket, de főleg Aidan-t.

- Az egész szinbiózisnak az a lényege, hogy minden esetben a vámpír megkapja azt, amire igazán a létezésenek szüksége van. Úgy érzem mindannyian megtapasztaltuk már azt az érzést, mikor más se tud járni a fejünkbe, minthogy valahogyan csillapítsuk az éhségünket a következmény meg érdemtelen számunkra.- mondta a professzor, miközben rágyújtott egy szivarra, és elkezdett pöfékelni az előadóban. Ennyi emberi vonásunk azért mégis van, persze ez is csak, mint az alvás, átvett szokás. Mondjuk ez az egészségtelen változata az egésznek, de emberi vonás, ami segíti a beilleszkedést.- Talán, ez miatt érdemeltük ki a  pokolfajzat jelzőt, mert gyenge önkontrollunk van.