Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

¤·XXXV. éj: Vallomás ·¤

-Remélem ez a véleményed hamar megváltozik, mert annak beláthatatlan következményei lennének rád és az Akadémiára nézve. Addig is vigyázz magadra-indul az ajtó irányába, de egyszer még visszafordul.- Azt elfelejtettem mondani, hogy sajnos nem tudom már megakadályozni abban a tettében, hogy a közeledbe férkőzzön. Szóval, ne ijedj meg, ha váratlanul felbukkan.

- Micsoda?!- kerekedik el a szemem a döbbenettől.

- Jó felépülést kìvánok!Szerbusz!- lép ki az ajtón megse hallva a kérdésemet.
Otthagy engem rengeteg kérdéssel és kétellyel, nem is beszélve arról a könyvről...
Ha igazat mond a nő, akkor mindenre választ kaphatok, de megéri nekem ezt elolvasni, ha tudom róluk az igazságot? Megéri nekem egy értelmetlen szerelem miatt ismételten kockáztatnom az életemet, vagy felejtsem el a múltamat és a jelennek éljek, mint minden normális ember?

Sokáig csak néztem az asztalon lévő kis könyvet, ami csalogatva húzott magához, hogy elolvashassam. Tudtam jól, hogyha beleolvasok egy mondat erejéig is megváltoztatná az eddig felépített falamat, amit Ian ellen fejlesztettem ki az utóbbi pár napban. Nem szabad megtörnöm! Tudom milyenek ezek a vámpírok, hisz ott voltam egy hét erejéig. Szerintem ennél nagyobb ok nem is kellene, hogy legyen számomra. Az igazgató sose az én érdekemet szolgálta, mint ahogy mondja, hisz azért hozta ide a könyvet, hogy összezavarodjak és hagyjak mindent a maga medrében folyni. Ha ezt tenném maga lenne az apokalipszis számomra bárhonnan nézzük. Muszáj kitartanom a végsőkig, ahogy ezt eddig is tettem.

Miután megbizonyosodott az Akadémia orvosa, hogy velem minden a legnagyobb rendben és a lelkemre kötötte, hogy többet ne tegyem a lábam az Éjjeli tagozat küszöbére se, amit megjegyeznék, hogy nem tőlem függött a múltkor, elengedett egy rakat vastabletta társaságában. Az igazat megvallva annyira hiányzott már a kinti levegő és napfény, hogy már azt hittem olyan vagyok lassan, mint egy vámpír. Nem is csodálom, hogy ennyi gyógyszert kaptam.

A Nagy Óratoronyból furcsa, fojtogató érzés kerített hatalmába, amitől önkéntelenül is a nyakamon lévő tapaszhoz nyúltam. Nagyobbra vettem a lépteimet, és próbáltam minél előbb visszatérni a Nappali tagozat területéhez, ahol biztonságban lehetek, mármint elméletileg az. Nagyban haladtam, mikor valaki a fájós karomnàl fogva visszarántott, de olyannyira, hogy éreztem a könnyeim utat törnek maguknak.

- Ais!- szisszentem fel fájdalmasan, miközben próbáltam nyugodt maradni a helyzethez képest. A tudat, hogy ismét ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint egy hete fájdalmasan mutatkozott előttem. Miért nem maradtam a seggemen továbbra is, mint ahogy azt az ápolónő mondta? Én és az örökös tettvágyam. - Ez rohadtul fáj.

- Másképp nem figyeltél rám. Nem is értem egyfelől. Mindig megérzed, ha a közelben vagyok-fogdta továbbra is a fájós karomat, mintha megse hallotta volna az előbbi megjegyzésemet.

- Megtennéd, hogy elengedsz?- próbáltam lefejteni a kezét rólam, de helyette azt értem el, hogy minkét karom le lett fogva.- Sietek vissza a szobámba, mert pihennem kell. Az orvos kiemelten ezzel a feltétellel engedett ki a négy fal közül.Kérlek engedj el!

- Azt máshol is megejtheted, Gracei.- nézett rám komolyan.- Beszélnünk kell. Nem várhat.

- Ian.- néztem ugyanúgy, mint ő.- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit akarsz velem megbeszélni. Nincs mit megbeszélnünk.

- Tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, de mindent elmagyarázok, szóval ne aggódj ez miatt.- próbált elhúzni, de én rendíthetetlenük álltam, mint a cövek.- Ne csináld ezt velem, kérlek!

- Mit ne csinàljak veled?! Nézz már rám hogy nézek ki. Te komolyan mindent elfelejtettél?!- akadok ki.- Emlékeztetlek, hogy gyakorlatilag öngyilkossági kísérletet tettem miattatok. Csoda egyáltalán, hogy élek.