Ballada: A beteljesülés alkonya/ Befejezett/

°•XXXXVI. éj: Egy váratlan fordulat•°

Vannak azok a bizonyos érzések, amik ellen nem tehet soha az ember. Befolyásolni maximum abban tudja, hogy elhiteti magával, hogy biztosan jó lesz, nem kell félnie tőle. Azonban az árnyékok mindvégig ott vannak az ember mögött, hogy az életüket megkeserítsék és nehezebbé tegyék. A kétségbeesés a legrosszabb állapot, amibe ember valaha kerülhet, hisz abban a pillanatban leginkább arra várunk, hogy valami csoda folytán megjavuljanak a körülményeink, pedig az igazság az, hogy az egyetlen, aki változást tud okozni ebben azok mi, saját magunk vagyunk. Az ilyen állapotokból elég nehéz kilábalni, de ha van mellettünk valaki, aki ésszerű tanácsokat és tippeket tud adni, akkor nem telik sok időbe és már ott tartunk, hogy sikert sikerre halmozunk. Azonban ehhez, hogy elérhessük lépést kell tennünk, ami először nagyon is tűnhet egy vakmerő ugrásnak a szakadék fekete bugyrában, ahonnan soha nincsen kiút, de minden nehéz kezdet után ott van egy még gyönyörűbb folytatás, ami kárpótolhat minket abban, amennyit elszenvedtünk előtte. Talán, az első lépés hozhatja közelebb két rég elveszett lelket, akik nagyon régen találkoztak egymással...

Én is pont erre a lépésre készültem most. Nem tudtam volna megmondani az okát annak, hogy miért nem akarok a nővéremmel találkozni. Ha őszinte akarok is lenni, még én jómagam sem tudtam igazán megmondni. Valahogyan féltem attól, hogy valami csalódás fog érni azzal, hogy most találkozunk egymással és mindkettőnknek teljesen más emlékei vannak a másikról. Helyesbítve, neki voltak emlékei, de nekem egyáltalán nem voltak még mindig a gyermekkorommal kapcsolatban. Még az sem segített igazán, amit még Kallentől kaptam zenélődoboz. Valahogyan, mintha meglettek volna csapolva teljesen az emlékeim a rég múltról. Az Iannel történő találkozásom, első csókom, közös emlékeink mind visszatértek, de a szüleimről és arról, hogy milyen kapcsolatban álltam velük nem... Tudatában voltam neki, hogy még csak egy napja vagyok vámpír, de fájt, hogy arra a családra nem emlékszem, akik a vérszerintiek voltak. Teljesen idegennek és kézzel foghatatlannak tűnt az egész, hogy visszakaptam egy bátyust és egy nővérkét, akik míg én Retiékkel voltam teljesen megváltoztak és az életmódjuk is más lett, lévén, hogy mindketten más-más okok miatt az Éjjeli tagozatot képviseltették. Tisztában voltam azzal, hogy miért tették azt, és ezért nem ítélem el őket, hisz Eliza és én ugyanazt tettük meg. Egy szerelemért feláldoztuk az emberi mivoltunkat, amit nem bánok. Kallen egy baleset miatt lett az Éjjeli tagozatnak a tagja, de szerintem sem bánja, hogy ez egy így történt.

Ha jobban belegondolunk, akkor miden rosszban van valami jó is. Elvettek tőlem jó sok éve egy családot, de helyette kaptam egy olyan testvért, akiért még mindig fáj a szívem, ha belegondolok, hogy nem fogok vele többet találkozni. Bár, tudom, hogy minden megoldható, de mégis úgy érzem, hogy nem fogunk többet találkozni bármennyire is akarok. Igaz, hogy nem a testvérem Reti, de annak tekintek rá, akire mindig kellett vigyázni és óvni mindentől. Furcsa lesz egy olyan életet leélni Ian mellett, hogy nem lesz mellettem, de találni fogok egy olyan megoldást, amivel láthatom. Nem akarok elszakadni teljesen a régi énemtől, aki három éve élt velük. Azt nem tudnám megtenni, hisz a legpofátlanabb dolog a világon. Annyi mindent kapni és csak lelépni. Ezt nem tudnám megtenni.

Kellannel való kapcsolatom eléggé magától értetődő volt kezdve azzal, hogy a beszélgetéseink döntőtöbbsége olyan érzést keltett bennem, mintha már régóta ismertem volna ő. Egy régi ismerős, akivel ott folytattam valamit, amit otthagytam lezáratlanul a múltban, de ez nem okozott különösebb problémát. Ez az a kapocs, amiről mindenki szokott beszélni, ami sosem szakítható szét, mert ez mindig a lelkünk mélyén ott lesz. Kiszakíthatatlan. Mondjuk mind a mai napig nem tudom azt elhinni, hogy nem futott ki a száján egyszer sem nyelvbotlás gyanánt a húgom kifejezés. Tartotta magát még akkor is, mikor rólam beszélt. Titokban tudta tartani úgy, hogy ne lepleződjön le. Volt már akkor is egyfajta belső vívódásom, hogy mi van ha régebben beszéltem vele, és annyira rossz lenne az emlékezetem nem emlékszem rá? Nem tudtam mi ez , de kíváncsivá tett. Mikor a testőrömmé vált, elkerülhetetlen volt, hogy a titok kitudódjon. Akkor el is mondta, hogy mi nagyon is közel álltunk egymáshoz. Akkor jöttem rá, hogy az érzéseim ezek miatt voltak. Sok időbe telt, de megérte.