Egy furcsa lány - Liana története

19.

Liana az agyában hallotta ismét a susmorgást..
"Innen úgysem szabadultok, már tudják 'odafönt', hogy eltűnt a leányzó, mindjárt itt lesznek érte."
A lány megijedt, mert mostmár tudta, hogy a falból "hallja" ezt a hangot, hogy éppen valami élőlényt bolygatott már meg megint.
- Tóbiás! Nem tudunk megmenekülni, már a nyomunkban vannak!
- Kik-mik? Nem igaz az!
- Te nem hallottad.....?
"Nem hallja, ehhez is kell képesség vagy kiképzés. Pár pillanat és szembe futnak veletek. De, ha belém, azaz a falba süllyedtek megúszható a folyamat, segítek kijutnotok innen."
- Tóbiás, kövess! - kiáltotta Liana, és már a szörny ölelésében is volt, és érezte, Tóbiás is utána "ugrott" a falba. Furcsa érzés volt nagyon, nem tudná egyik fiatal sem szavakba önteni milyen. Mint egy időutazás enyhe agymosással, vagy valami ilyesmi. Liana az agyában hallotta a lényt az utazás közben, hogy ne féljen, eljuttatja őket az erdő széléig, de onnan ő nem tud tovább lépni, mert az anyatest az épületben van. Ez afféle teleportáció, de sajnos kis hatótávolságú, nem tudja messzebb vinni őket így. Liana még megkérdezte, miért segít nekik? Nem ellenség ő is?
"Én sem voltam mindig ez, ami most vagyok. Nem ilyen testetlen és amorf lény voltam, de ide juttattak. Egy távoli bolygóról származom, és én is ugyanott kötöttem ki, ahol te. Tanulmányozni kezdtek, kísérletezni rajtam, de természetesen én sem akartam, hogy ezt tegyék velem, de sajnos túl gyenge voltam ennek megakadályozásában. Vettek el tőlem képességet, mert ők erre vannak szakosodva. És ez lett az én büntetésem, hogy ilyen lettem....."
Közben feleszméltek az erdőben.
"El kell köszönnöm, nem jöhetnek rá semmire.." - ezzel eltűnt a hang a lány fejéből, és az erdő széli szürkületben találták magukat. Liana úgy érezte, mintha valami hatalmas-nagy, mély álomkór lepte volna el. Egyszerűen nem bírt magához térni, kinyitni a szemét, felállni és elindulni valami biztonságosabb helyre. Halálos csend vette körül, feje visszahanyatlott a földöntúli avarba.

Már két hely volt üres az osztályban.
- Tóbiás meg hova a fenébe lett? - nézett körül a teremben Geri. Ő és Károly voltak a fiú cimborái.
- Valamit kutyvasztott az öreg, mikor legutóbb nála jártam - vigyorgott Károly - Nem gondoltam, hogy halálos dolog!
Ekkor lépett be a terembe Mimi. Több diák is ránézett a máskor jelentéktelenül bevonuló szőkeségre.
- Mi van Lianával? - nézett rá Geri - Nem került még elő? Újabban úgy láttam, veled lógott..
- Sajnos nem - válaszolta udvariasan a lány, holott nem kedvelte ezt a társaságot. Tóbiást a barátaival együtt bunkónak, faragatlannak és túl menőnek tartotta. Mármint Tóbiás nem volt a szemében menő, csak a barátai. Közben a helyére sietett és leült, fülét betapasztotta Children of Distance-el, és lehunyta a szemét, jelezve, hogy részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. Révületéből az rántotta ki, hogy valaki hevesen rázza a vállát.
- Hé, kislány - szólította meg Geri - Bandázz velünk ma délután, talán még neked is hasznod válhat belőle. Meglátogatjuk Tóbiást, akinek voltak valami úgymond nagy tervei, de nem akart sehogy róluk beszélni. Hátha sikerül valamit kicsikarni belőle - fejezte be mondandóját kék szemével kacsintva a jóképű szőke fiú.
- No jó, végülis mit veszíthetek - húzta ki fülhallgatóit füléből Mimi - Lianán úgysem tudok segíteni, őt nálam sokkal nagyobb erők rabolták el.
"Csak nem Tóbiásnál nagyobb szerintem." - gondolta Geri.