Egy furcsa lány - Liana története

53.

Egy mutáns állt mögötte.. Férfinak nézett ki, de mégsem az volt. Nehéz leírni, olyan rettenetesen festett. Vagy két méter magas, és a bőre.. Olyan zöldesszürke. De nem zombinak nézett ki, annál valami sokkal rémségesebb lény állt előttük. Kissé elvigyorodott, és szájában ezernyi apró és tűhegyes fog helyezkedett el. Pupilla nélküli sárgás szeme érdeklődően tekintett le rájuk. Szakadt trikót viselt és egy koszos farmert. Lábujjai hosszú, fekete karmokban végződtek, ezeket láttatni engedte, mivel nem viselt semmiféle lábbelit. Fésűt nem látott pár szál fekete haja össze-vissza állt feje búbján. Kézujjai is karmokban végződtek, mind a három. És ebben a szörnykézben egy ismeretlen eredetű fegyvert szorongatott, amit a kis csapat nem tudott beazonosítani, hogy mi lehet az, lőfegyver-e, vagy más. Apa rendkívüli lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot. A macsétát hirtelen előrántotta, és lecsapta vele a kezet, mely azt a valamit fogta. Nyomán fehéres-habos "vér" szökellt ki, Károly úgy vette tudomásul a történteket, mintha egy mátrix jelenetet látna a moziban: lassítva.. Ahogyan elválik a kéz a testtől, leesik a járdára, folyik a testnedv, a lény felüvölt, ebbe belekeveredik Endre bá ordítása is, a többiek kiáltozása, a nők-lányok vegyes sikolya, és ahogyan mindenki menekülésre fogja.. Kivéve Tóbiást. Ő egy hirtelen mozdulattal felkapta az idegen fegyverét, és aztán kezdett el futni. Az űrlény hatalmas ordításba és ismeretlen nyelven való káromkodásba kezdett - ezt azért minden nyelven felismeri az ember a hangsúlyból, mimikákból. Tóbiás közben a tárgyat tanulmányozta.
- Vigyázz, apafej, nem tudjuk mire való, nehogy csak kárt okozz vele! - ordította közben Geri, aki azért figyelte haverja mozdulatait.
- Nem mindegy az már nekünk, tesó? Vagy ettől nyuvadunk ki, vagy ez a zombifej nyír ki minket, nincs már itt nagy választásunk! - rikkantotta, majd megnyomott egy gombot a "fegyveren", és eltűnt.

"Szzzzijjaaa.." - hallotta agyában Liana. Ahogyan feküdt az aljnövényzetben, éppen farkasszemet nézett egy igencsak testes kígyóval.
"Te szóltál?" - kérdezte.
"Én, hát ki mász?"
"Megijedtem.."
"Van is rá okod, hiszen kevés itt a táplálék!"
"Jajj, nemár.. Intelligensebbnek nézel te ki annál, hogy csak úgy felfalj!"
"Szzzzz.... Tényleg?"
"Tényleg..... Tudod, itt az volt a tapasztalatom az állatokkal, hogy segítenek.."
"Állatokkal?"
"Igen, mint te, Roborus, Webber.. Apropó, amúgy éppen Webbert keresem."
"Hm..... Mi nem vagyunk állatok!?"
"Hanem? Te például éppen úgy nézel ki, mint egy kígyó!"
"A kígyó állat?"
"Jajj, ne fárassz már, hát mi más volna?"
"Honnan tudod, hogy a mi lelkünk is állati? Hogy nem-e emberek voltunk valaha, csak a lelkünket állati testbe zárták? Hmm? És egyáltalán nem érezzük jól magunkat, de ez van, és ez nem reinkarnáció, ez több annál!"
Liana elgondolkodott.. Eddig abban a hitben volt, hogy ezek a teremtmények állatok, csak ezen a bolygón ők is tudnak kommunikálni az emberekkel. Valahogyan az fel sem merült benne, hogy esetleg emberek lehettek valamikor, vagy más, magasabb rendű lények..
"Te valami más voltál régen?"
"Tojás, hi-hi-hi!"
"Jajj...... De fárasztó vagy!"
"Ugye. Mindig őrizd meg a humorérzéked, és sosem érhet baj!"
"De nem válaszoltál a kérdésemre.."
"Van köztünk, aki nem állatbőrben látta meg a napvilágot, igen.. Én Eldos vagyok, valaha harcos voltam, de utolért Lodorum átka, és kígyóbőrben tengetem életemet, mert szembeszálltam ezzel az önző civilizációval. Lehet, te éppen jókor jöttél, hogy megmentsd az én dimenziómból érkezett társamat, Aldent."