Egy furcsa lány - Liana története

66.

"Elég, ha annyit tudtok, hogy mindenki szeretne hazamenni; ebben kiegyezhetünk, nem?" - mondta Eldos. "Öreg, te nem szeretnél hazamenni? Vagy honnan kerültél te ide?"
"Van nevem is, kígyó. Nikkus vagyok, és kezet ráznék veled, de úgy tűnik, neked nincs mivel. A másik dolog pedig az, hogy igen; szeretnék hazajutni. Azt hiszem már évtizedek óta vagyok itt fogságban, nem tudom, létezik-e még az otthonom, vagy csak egyszerűen a bolygóm, de szeretném meglátni azt még."
"Úgy érted, mielőtt az örök vadászmezőkre érsz?"
"Nem akarok én még meghalni, mi több száz évig is elélünk. De azért szeretnék hazakeveredni, igen."
"Kár."
"Mi kár?"
"Hogy olyan sokáig él a fajtád. Hacsak nem vagy több száz éves."
"Idefigyeljetek!" - lett elege Lianának a szópárbajból. "Most együtt vagyunk, hogy valakit idézzek: egy csapatnak szurkolunk. Tehát, legyünk meg békében egymás mellett, és akkor talán sikerül mindenkinek az, amit szeretne."
"No jó." - egyezett bele Eldos. "Velem lehet tárgyalni. Kiszabadítjuk a társamat, és ebből az erődből is kikecmergünk. Neked segítünk, ahogy ígértem, az öreg meg menjen majd a dolgára, velem senki se beszéljen tiszteletlenül."
"Nem én kezdtem, kélgyó." - tromfolt rá Nikkus, szegény nem nagyon viselte a hangnemet.
Közben azért tovább is indultak, mert bizony, sürgetett az idő. Mielőbb meg kell találniuk Aldent, hogy végre elhagyhassák ezt a helyet.

Tóbiás sejtése beigazolódott. Zárt térben van. Ezt úgy derítette ki, hogy mivel elég jó térérzékkel van ellátva, így igyekezett egy irányba haladni, de nem is kellett sokáig, máris falnak ütközött. Hátranézett, de nem látta már az űrsiklót, odabent volt ugyan világítás, de kintre semmi sem hatolt. Úgy gondolta, megpróbál tapogatózni, ha zárt tér, hát csak kell lennie valami ajtónak is. És ha innen sikerül kijutnia, csak kiderül, mi a helyzet. Már azt sem bánta, ha valamilyen veszély leselkedik rá, mert ez is borzasztó volt meg a tudatlanság is, hogy hol lehet. Sőt, azzal sem törődött, hogy talán a fal tapogatása sem veszélytelen. Lesz ami lesz. Úgy érzékelte, mintha kör alakú volna a helyiség, mert nem talált sarkokat, de kör alakban járt. Aztán már jó ideje ezt tette, mert igen lassan haladt, mire valamit kitapintott a falban. Valami beszögellést, ami elég volt ahhoz, hogy megálljon itt, és még részletesebben kezdjen el a kezével "utánanézni" mi van itt. Valami kallantyúféléket is érzett, de olyan volt, mintha bele volna öntve a falba, nem lehetett megmozdítani. Ha ajtókilincs is volt, ő kevés volt ahhoz, hogy használja is ezt. De azért tovább próbálkozott, egyelőre nem tudta itt hagyni ezt a helyet. Sima fém felület volt a többi része, hiába keresték ujjai az esetleges kilincsgombot, semmi ilyet nem talált. Aztán....... Hirtelen vakító utcai lámpák fénye húzta össze pupilláit, meglepetésében először fel sem fogta, hogy hol lehet..

"Véletlenül arra nincs valami szupererőd kislány, hogy megérezd, hol lehet Alden?" - próbálkozott Eldos.
"Nem tudom. Az is baj, hogy nem ismerem őt."
"Azért gondolkodj csak."
"Akkor álljunk meg egy pillanatra, hadd próbáljak erősen rá koncentrálni, és hátha történik valami!" - adta be a derekát a lány.
Így aztán megálltak, Liana összeszorította a szemeit, és erősen koncentrált arra, hogy egy ismeretlen Alden nevű harcos hollétére kapjon választ. És ahogyan szuggerálta magát, agya hátuljában megjelent egy kép: egy szakállas, sötétvörös hajú, pirospozsgás, igen nagydarab embert látott maga előtt. Középkori zsákvászon ruházat fedte testét, ami valószínűleg itt valami börtönruha lehetett, mert Nikkus is hasonlót viselt. Ez a férfi is ugyanúgy a falhoz volt béklyózva egy Nikkuséhoz hasonló cellában. Csakhogy ennyitől még nem lett okosabb. Próbálta lelki hangon megszólítani azt az embert, hogy őt Aldennek hívják-e, és hallja-e ezt a kérdést, ha igen, válaszoljon, mert barátok sietnének a segítségére, és hátha azt is el tudná mondani, hogy hol lehet, bár erre sincs túl sok esély, de a "hátha" még mindig ott van.