Egy furcsa lány - Liana története

11.

....aztán olyan érzése volt, mint mikor a haldokló meglátja a fényt a folyosó végén.. Vagy valami ahhoz hasonló. Kiértek a szabadba. Első meglepetése talán az lehetett, hogy volt levegő, napfény.. Nagyon hasolnóak voltak itt az életkörülmények a Földéhez. Csak nem volt tönkretéve a környezet, egyszerűen csodás volt! A Nap kellemesen simogatta arcát lágy sugaraival, csdálkozva forította arcát felé. Illetve a mi Napunkhoz hasonló égitest. Egy kis úton kiértek egy réthez. Legszívesebben leheveredett volna a fűhöz hasolnító selymes növénybe, melyben itt is ott is színes kis virágok tarkállottak, hívogatták szerényen az arra járót közelükbe. Kicsit távolabb fák álltak, odébb erdő kerekedett.
"Pihenhetsz itt kicsit - sugallta Sailros, ki kikísérte ide -, megszökni úgysem tudsz. Élvezd a szép környezetet, tisztítsd meg agyadat a felelsleges lerakódásoktól, és máris könnyebb leszel." - azzal ott is hagyta a lányt.
Liana odébb sétált, és valóban leheverdett a fűbe. Olyan kellems volt a lágy szellő.. Fölötte az égen elrepült egy furcsa.. madár. Olyan denevérszerű, vagy dínószerű volt, nem toll fedte testét, hanem bőr, ahogyan Liana odalentről kivehette. Felhő nem volt az égen, csak az a gyönyörűséges világoskék színe.. Kicsit elnyomhatta az álom, mert kiesett egy kis idő.. Arra eszmélt, hogy egy hatalmas lepkeszerű jószág szállt az arcára, ijedten hessegette el. De fel is állt, és úgy döntött megnézi, milyen az erdő. Komótosan sétált oda, nem siettette senki és semmi. A lombok alatt elég sötét volt. Valahogyan mégsem félt a félhomályban. Különös indák voltak a fákon, tisztára, mint egy túlburjánzott őserdőben. Ahogyan haladt befelé, az agyában hirtelen támadt egy hang:
"Hova-hova kisasszony? Egyáltalán ki vagy, mert nem e világról való, ahogy látom.."
Liana kicsit megijedt, félhangosan ejtette a szavakat:
- Ki vagy, hol rejtőzöl?
"Fölötted, kislány."
Liana felnézett, egy hatalmas fa ágai nyúltak a feje fölé. Előbb nam látott semmit ott.. De aztán mégis.... Valami macskaféle ragadozó púpozta a hátát nagy lustán. Méretre akkora volt, mint egy hatalmas macska, ami van vagy 15-20 kg. Odafent a nap sugara játszott a bundáján, és a színe..... Ezüstösen csillogott, mintha csillámpor fedte volna.
"Te beszéltél..?" - kérdezte csodálkozva a lány.
"Mi ebben olyan meglepő" - húzta el lustán száját az állat.
"Mifelénk az állatok nem tudnak beszélni, csakis az."
"Én nem is vagyok állat, ezt kikérem magamnak!"
"Akkor..?"
"Ugyanolyan lakosa vagyok ennek a bolygónak, mint bárki más! Mert ilyen a testem, azt semmit sem jelent."
"Oh, értem, bocsánat.. Én Liana vagyok."
"Én pedig Roborus, örvendek.." - kicsit nagyképűen.
"És nem jönnél le onnan? Talán kicsit elkalauzolhatnál ebben a világban, és akkor még néhány dolgot megérthetnék."
"Hm-hm; hát miért is ne." - ugrott le a fáról kecsesen Roborus.
Elindultak beljebb az erdőbe, előbb egyre sötéttebb lett, majd kiértek egy tisztásra, melyet beragyogott a napsugár.
"De csodálatos ez a hely! Nagyon szép világotok van, Roborus."
"Ugye..... Nektek is így kellett volna a földetekre vigyázni, és akkor ott is minden sokkal szebb volna."
"Mindig az orrom alá dörgölitek ezt.. Nem én tehetek róla, hogy az ember olyan, amilyen."
"No igen.. Talán lassan nem ártana visszamenned, mert lehet Lodorum lassan a keresésedre indul. Elbújni nem nagyon lehet, hiszen a madarak mindent látnak."
Lianában már megfogalmazódott a kérdés, hogy ők is olyan intelligensek-e, mint Roborus, de szerencsére gyorsan elnyomta olyan gondolatokkal, hogy de csodás a tisztás. Mert valószínűnek vélte, hogy Roborust megbántja a feltételezéssel, hiszen az 'állat' jelzőn is úgy tűnik megsértődött.
Lassan indult visszafelé, Roborus ott maradt a tisztáson. "Visszatalálsz nélkülem is, nekem most dolgom van."
Liana megtett jó pár métert, de nem akart kiérni az erdőből, kezdett kicsit bepánikolni, mikor megpillantott némi világosságot. Fellélegzett, hogy végre kiért, mikor eltűnt lába alól a talaj..