Egy furcsa lány - Liana története

21.

Kettesben voltak a földöntúli erdőben, és halálos csend vette őket körül. Minden fekete volt, Liana úgy érezte még a levegő is az. Itt nem voltak bogarak és egyéb apró élőlények a fák között, de még talán madár sem. A levegő sem mozdult, mintha tényleg az időtlen, alaktalan semmiben lebegett volna, egyszerűen nem érzett semmit. Furcsa elrévüléséből aztán az agyában egy ismerős hang zökkentette ki:
"No, hát ismét találkozunk. Érdekes módon kerültetek ide, a kortalan és időtlen Maius ölelésében." - Liana végre rájött; Roborus állt mellette.
"Maius?" - kérdezte.
"Igen.. Ő nagyon régóta itt van, számomra olyan, mintha időtlen és kortalan volna, mintha ennél az erdőnél is sokkal öregebb volna. Lodorum ősei hozták még őt ide egy igen távoli bolygóról, és mivel társaival zendülést szervetett az őslakók ellen, így ebbe a testbe lett száműzve, fajtársait pedig felhasználták különböző kísérletekhez. Azt tudnod kell, hogy Lodorum, Sailros és a többi társa több száz évesek." - világosította fel a nagy macska.
Közben mintha Liana szeme hozzászokott volna a sötétséghez; megpillantotta maga mellett feküdni Tóbiást, aki nem mozdult. Fejével feléje intett:
"Mi lett vele..?"
"Azt hiszem egy kis eszméletvesztés"- tájékoztatta Roborus, majd kecsesen a fiú mellé lépdelt, és megszaglászta.
"Nincs gond, mindjárt magához tér. Ő úgysem hallja a mi beszélgetésünket."
"Mivel nem is hallható, az emberek nem így kommunikálnak."
"De te mégis tudsz."
"Igen, de nem tudom, miért.."
"Lehet különleges vagy fajtársaid között, és ezért vagy itt."
"Fajtársak? Miért alacsonyítod le ennyire az embereket.."
"Az is egy faj, én is egy fajba tartozom, de végülis ez mindegy is most. De nézd csak.."
Tóbiás kezdett magához térni.
- Mi is történt?
Liana megrezzent a hangra, megszokta már, hogy hangok nélkül társalog.
- Egy lény segített nekünk elmenekülni onnan. Nem emlékszel?
- Valahogyan nem.. De a lényeg, hogy kint vagyunk, kívül tágasabb - nevette el magát - Viszont be kell küzdenünk magunkat az erdőbe kislány, és talán, reményeim szerint hazajuthatunk a Földre.
- Tóbiás.. Mi vagy te? Ugye nem űrlény vagy, illetve nem az bújt beléd?
- Há nem hinném. Néha barkácsolok ezt-azt, hát ez lett az eredménye. Reméljük, visszafelé is műxeni fog a dolog, mert nem szeretnék itt ragadni ebben a világban. Persze annyi vigasz van, hogy te is itt vagy, na de akkor is!
- Hehe, nem olyan vicces azért ez az egész - mondta Liana - Hiányzik minden, ami az otthont, a Földet jelenti a számomra. Látod, még neked is megörültem.
- Sajnálom, ha olyan szörnyű vagyok a szemedben - Tóbiás közben feltápászkodott a földről és odalépett a lányhoz, hogy őt is felsegítse.
- Köszi.. Menni fog magamtól is azt hiszem.
Kicsit nehezére esett, de nagy nehezen lábra állt.
- És mit is keresünk most? Űrhajót?
- Majd meglátod! Amúgy ki-mi itt ez a macska?- vette észre Roborust.
- Ő barát, mellettünk áll.
- Azt látom, hogy itt áll.
- Nem értheted te ezt, Tóbiás. Majd talán egyszer. De segíthet megkeresni az űrszekeredet, ha hagyod. Meg ha tudnánk, mit is keressünk egyáltalán. Ha már őszintén beszélünk, nem néztem ki belőled a zseniséget, hogy űrhajót tudsz építeni, hallod.
- Vazzeg, nem is éppen űrhajó ez, de majd mindjárt meglátod, kisanyám!
A lány gyilkos pillantást küldött feléje, de aztán inkább magába fojtotta a készülő megjegyzést, mert szüksége volt a fiú segítségére, így aztán csendben követte az erdő belseje felé.