Egy furcsa lány - Liana története

17.

Tóbiás kényelmesen helyet foglalt a nappali süppedős foteljében.
- Nos, uram.. Lehet tanulatlan bunkónak tart engem, de talán valóban tudok segíteni. Tudja, szívemen viselem a lánya sorsát, és nem bánnám, ha az iskolában nem volna mellettem üres a hely.
- Térj csak a lényegre, fiacskám - így Apa.
És Tóbiás elkezdett beszélni. Apa először kétkedve hallgatta, mert úgy érezte, a fiú valami nagy butasággal áll elő, esetleg az a terve, hogy beférkőzzön a házukba, a bizalmukba, hátha Liana el sem tűnt vagy valami hasonló. Apa nagy türhőnek ismerte meg ezt a fiatalembert, mert a lánya így állította be. Előbb annak is tűnt, bumfordi, bunkónak, de ahogyan beszélt, az végülis egyre érdekesebbé vált. A vége az lett, hogy kezet fogtak egymással, és Apa megígérte, délután átnéz a fiúhoz, megnézi mit akar az ajánlani, csak délelőtt még dolga van a munkahelyén, hiszen a lánya eltűnése miatt az élet még nem állt meg Kőhalmán.

Liana lassan sétált vissza a tisztás felé. Végülis arra jutott, hogy kiélvezi még itt az élete hátralévő fejezetét, aztán lesz, ami lesz. Menekülni, bujkálni feleslegesnek érezte. Úgy vélte, ezeknek itt van olyan fejlett technológiája, hogy megtalálhassák őt, ha elrejtőzik. De ezen továbbmenve.. Mi értelme volna elrejtőzni? Milyen életet kezdhetne ebben a világban, ahol nincsenek emberek? Hiszen csak az volt a vágya, hogy egyszer még megláthassa a Földet, hogy emberek közt lehessen, mi több, a barátai között. És ez sajnos egyre elérhetetlenebb messzeségbe kezdett tőle kerülni. Szeme előtt lassan kezdtek fénypászmák látszani felülről, ahogy ritkult az erdő. Kint még mindig ragyogó napsütés volt, pedig úgy érezte, mintha már napok teltek volna el azóta, mióta eltűnt a fák rengetegében. De nem tudhatta azt sem, vajon itt miféle időszámítás létezik. Mindenesetre a történtek és a hely ellenére is; jól esett kiérnie a sötétből. Csodás volt a kis rét, melyet a virágok tarkítottak, és egy-egy kis lepke szálldogált fölöttük.
"Szóval itt vagy, leányom"- hallotta agyában Sailros hangját - "Remélem, tetszik neked ez a környezet, hiszen itt kell majd töltened sok idődet."
"Mennyit..? Miért..? Azt mondtátok, hamarosan visszajuttattok a Földre!" - esett kétségbe a lány, mert az agya hátuljában ott tárolta az erdőben folytatott eszmecserék eseményét is.
"Mindennek el fog jönni az ideje. Innen úgysem tudsz megszökni, ezért nem zárunk be sehova. Minket érdekel az emberi faj, hát most elhoztunk egyet. Majd kiderül, hogyan végződik ez a kaland. De most jöjj velem, mert Lodorum látni szeretne."
Azzal sajnos maguk mögött hagyták a gyönyörűséges rétet, a napsütést, a "boldogságot"..... És vissza a neonfényes járatokon az űrlények központjába, hogy újabb kihallgatáson vehessen részt. Vagy esetleg kísérletezzenek rajta, vagy ki tudja, ezek mit akarnak!? Liana egyre jobban elkezdett félni, bizony féltette életét. Mostmár egyáltalán nem bízott meg ebben a népben, vendéglátói helyett fogvatartóivá váltak, ami egyáltalán nem volt vicces. Sailros egy fémszínű ajtót nyitott ki előtte, és betuszkolta a mögötte lévő helyiségbe, ahol mozgásérzékelős világítás volt. A szoba közepén egy acéllemez asztal állt, és kezével intett Lianának, hogy feküdjön csak fel rá egész nyugodtan, majd biztos, ami biztos, hevederekkel rögzítette rá.
"Nyugodj meg, nem fog semmiféle bántódásod esni, ha közreműködsz velünk!"
"Nem erről volt szó! Nem kísérletezésről beszéltél, hanem arról, hogy a különös képességeket veszitek vissza."
"Nem beszéltem én semmiről, talán most beszélek? Valamivel le kellett csitítani, mert a magadfajták hajlamosak a hisztériára, és mi nem viseljük el azt, az olyan egyedeket általában likvidáljuk, mert Lodorumot idegesíti, és mi tagadás engem is! Így hát maradj csak nyugton, kis hölgy!"
Majd eltávozott a helyiségből, és Liana egyedül maradt a neonok zúgásával.
"Egészen hasonló a földi világításhoz ez a vacak.." - gondolta. De ebből a révedezésből valami különös zaj zökkentette ki, mint amikor hirtelen a vákuumot levegő tölti ki, ahhoz hasonló pukkanást hallott, és........