»Let Me Know«

»Fifteen«

- Hana, mondhatok valamit? - kérdeztem félve a lánytól.

- Ha nem valami nyálas cucc, akkor igen - bólintott.

- A bálról van szó, vagyis ami ott történt - kezdtem el piszkálni felsőm alját, majd nagy levegőt véve kiböktem, ami mindeddig a szívemet nyomta - Aznap este láttam, ahogy Josh és Lorna csókolóztak a lampionos úton - hajtottam le a fejem szomorúan.

Láttam őket magam előtt még mindig. Ahogy ott álltak és fájdították a szívem.

- Micsoda? - hökkent meg - Az a kis...- kezdte volna átkozni, de leállítottam.

- Ne szólj erről senkinek, kérlek! Csak neked mondtam el és csak te tudod ezt rajtam kívül - fogtam meg kezét.

- Az a kis mocskos liba! - szorult ökölbe a keze - Esküszöm, ha mégegyszer a közeledbe megy én kitépem az összes létező hajszálát és a fejére tetováltatok egy méretes kolbászt - kezdte szövögetni a beteges terveit.

- Majd ha megengedem, akkor esetleg - nevettem el magam.

- Megegyeztünk! - csillantak fel szemei - Még soha nem ütöttem meg senkit, legalább is embernek nevezhető lényt, de annak az undorító kis féregnek behúznék egyet - kezdte el fixírozni a jobb kezét.

- Ezzel még várj, vagy inkább ne is gondolj rá. Még miattam csapnának ki a suliból - kezdtem el a plafont bámulni.

Egy ideig egyikünk sem szólt semmit, majd Hana megelégelve a csendet felsóhajtott és nekemhajított egy párnát. Ülőhelyzetbe tornáztam magam és kérdőn rámeredtem. Nagy levegőt vett és rámnézett.

- Kedveled Josh-t? - kérdezte.

Tágra nyílt szemekkel néztem a lányra és próbáltam felemészteni az előbb feltett kérdését.
Kedveled?
Netán csak ennyi lenne? Kedvelném? Vagy valami más, egy erősebb érzelem fűzne hozzá?

Amióta idejöttünk egymás mellett vagyunk, néha talán elválaszthatatlan barátokként gondolok magunkra. De meddig is tart egy barátság?

Megtaláltam volna azt a bizonyos szakadékot, ami a barátság és a lehetséges szerelem közt terül el?
Ha meg is találtam, akkor a szakadék szélén egyensúlyozok és bármelyik pillanatban a mélybe eshetek. Egy apró történés miatt is.

- Nem - ráztam a fejem, majd az ablak felé néztem, ki az erdőre - Annál többet - mondtam csendesen.

Az ágy megnyikordult, s a lány közelebb húzódott hozzám, majd nemsokkal utána kezét éreztem meg vállamon.

- Tudod hogy én ilyen helyzetekben mennyire egy szerencsétlenség vagyok, de ha valami nyomja a szőke kobakod, akkor engem nyugodtan zaklathatsz vele - mosolyodott el, amiért nekem is mosoly terült szét arcomon - Csak ne pont éjszaka, mert akkor próbálkoznék valamit aludni - túrt hajába.

- Köszönöm, Hana - öleltem meg - Akármilyen szomorú is lehetek, te még akkor is képes vagy mosolyt varázsolni az arcomra - mosolyogtam rá.

- Legalább ebben jó vagyok - vont vállat.

- Rengeteg mindenben jó vagy még, te gyagyás! - böktem a mellkasára - Ne minősítsd le magad! Értve vagyok? - kérdeztem tőle.

- Ha így nézel rám nem tudok nemet mondani - takarta el a szemét fenyegető tekintetem elől.

- Nyugi, még nem foglak kinyírni - nevettem fel.

- Hm...milyen megnyugtató - dőlt végig az ágyán.

- Nem bántalak, hidd el - sétáltam az ablakhoz és kihajolva kukucskáltam le az alattunk elterülő hátsó udvarra - Hé, ott van Theo, gyere! - intettem a lánynak.