»Let Me Know«

»Seventeen«

Miután elállt az eső, csak utána surrantam fel a szobánkba. Hana szokásához híven az ágyon ücsörgött a gépével az ölében, kávét szürcsölgetve és a kedvenc doktorját bámulta. Én elmentem fürdeni, majd bedőltem az ágyba. Szerencsére Hana ismer annyira, hogy tudja ilyenkor nem lehet velem beszélni és inkább hagy, hogy elrendezzem magamban a dolgokat. Nem hiába, homokozós korunk óta szinte a másikra vagyunk tapadva. Ahogy ő szokta mondani, ebihal korunk óta. Hát igen, akkor az volt a legnagyobb gondunk, hogy ki tud magasabbra hintázni és melyikünkön van több horzsolás. Már akkor se voltunk teljesen normálisak, de hát mit lehet tenni. Inkább voltunk furcsán különbözőek, mint normális kisgyerekek. Ezek vagyunk mi, Hana és Mackie. Külön családból, de igazából testvérek. Nekem van a leglököttebb nővérem, ezt el tudom mondani.

~~~

- Hé, álomszuszék! Ha nekem is kell túráznom, akkor te is vonszold ki a segged az ágyból és takarodj készülődni - rántotta le rólam a takarót.

- Nem akarok menni. Ő is ott lesz és nem szeretnék vele beszélni - fordultam felé szomorkásan.

- Akkor majd én közbelépek! - húzta ki magát - De menj már, mindjárt reggeli, aztán meg indulunk!

- Jól van, megyek már - morogtam szemforgatva.

Kelletlenül, de elkészülődtem. Kerestem a szekrényben olyan ruhát, ami nem is hideg időre és nem is pont meleg időre van, aztán felöltözve indultunk is.

A fiúk ugyan ott ültek, ahol szoktunk és mint mindig szórakoztatták egymást, legalább is Theo és Kody. Josh csendben majszolta a reggeli szendvicsét és néhol belekortyolt a narancslevébe. A két fiú mikor meglátott minket integetni kezdtek, azonban Josh csak rámemelte tekintetét, s amíg le nem ültünk közéjük, el sem szakította rólam. Éppen mondani akart volna valamit, amikor Hana hangosan, de tényleg hangosan megköszörülte a torkát. Ez egy enyhe jel volt számára, hogy még véletlenül se próbálkozzon vele. Tehát amíg mindenki a reggelijét fogyasztotta, én és Josh csendben tettük ezt, míg a másik három jelenlévő nyugodtan beszélgettek. Most biztos eléggé megutált a tegnapi után.

- Mackie gyere, mennünk kell - zökkentett ki gondolataim közül Hana.

- Nos, akkor mindenki itt van? Mindenkinél van minden, ami szükséges lehet számára? Ha ezekre igent mondanátok, akkor induljunk is! - mondta mosolyogva, s el is indultunk.

A hátsó udvarról indultunk az azzal szembeni ösvényen. Mi ketten elöl a diri mögött lépkedtünk és halgattuk a mondókáját az erdőről és hogy merre, mit és hogyan fogunk csinálni. A fiúk hátrébb haladtak, de még onnan is éreztem Josh pillantását, ami egyenesen a hátamba fúródott. Miattam volt ilyen.
Hiányzott az az aranyos mosolya, amivel mindig köszöntött minket. A bolond viccei, amiket valamelyikünknek elsütött. A nyugtatóan csengő hangja, amivel mindig megdobogtatta a szívem.
Jaj Josh, ha tudnád mennyire belédhabarodtam az itt töltött idő alatt...

- Hé, nem kötötted be a kezed? - bökött oldalba a lány.

- Micsoda? - néztem rá - Ja, hogy ez - néztem a kezemre - Nem, így jobban gyógyul - eresztettem meg felé egy apró mosolyt.

A kezem már sokkal jobban nézett ki, bár még így is néha magam előtt látom az akkor történteket, és teljesen sose fog meggyógyulni a kezem. Az emlékek és a jel örökre velem marad...
Hana élménybeszámolója zökkentett ki a gondolataimból, s elkezdett beszélni a sorozatáról és hogy az egyik szereplője mennyire szívdöglesztő doktor szerepben, már csak szemüveg kellene neki és futna is hozzá. Elnevettem magam, miközben ecsetelte, hogy szegényt mennyit pofozzák benne. Láttam már azt a részletet, elég vicces volt.