»Let Me Know«

»Twenty-seven«

- Nem gond ha csatlakozom? - tette zsebre kezeit.

Elmosolyodtam, majd megráztam a fejem. Néztem az egyre csak közeledő fiút, majd egy ötlet gyanánt megfordultam és gyorsan felmásztam a fára. Josh csak nevetve figyelte a cselekedetemet, majd ő is felmászott utánam. Ráültem az egyik ágra és nekitámaszkodtam a fatörzsnek, ő pedig velem szembe helyezkedett el. Eszembe jutott, amit nemrég a diri mondott, így aszerint is akartam volna cselekedni, ha Josh nem előz meg.

- Mesélsz a családodról? Eddig csak egyszer említetted őket - nézett rám fürkésző pillantással.

A családom.

Te akartál kitárulkozni neki, most már ne hátrálj meg. A legjobb barátod, melletted áll.

Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd bele is fogtam.

- Rosalin, a nő akiről a múltkor beszéltem, már pici korom óta anyukám helyett anyukám. A vér szerinti anyukám nem sokkal a születésem után meghalt egy baleset miatt. Az apukám pedig ez után az eset után teljesen kifordult magából - gördült le egy könnycsepp az arcomon.

- Ha nem akarod, nem muszáj elmondanod - nézett rám szomorúan.

- A legjobb barátom vagy, - mosolyodtam el - nincs mit titkolnom - néztem a szemébe, majd pedig folytattam - Apa akkor a legjobbnak látta az alkoholba fojtani anya elvesztését. A nővérem akkor volt kilenc éves és megkérte az egyik tanító nőt, hogy tudna-e nekünk segíteni. Ő volt Rosalin. Foglalkozott velünk, majd pedig örökbe is fogadott kettőnket. Apát nem ismertem, mert nagyon kicsi voltam mikor ez történt. De a nővéremék, azt mondták, hogy elküldték őt egy rehabilitációs központba - hajtottam le a fejem, s gyorsan letöröltem a maradék könnyet a szememből.

- És azóta is ott van? - kérdezte halkan.

- Ennyit tudok - néztem fel rá - Sose ismertem őt, de ez nem is akkora baj. Rosalin és Sage mindvégig ott voltak nekem. Aztán Hana és Drippy is. Most pedig ti - mosolyodtam el és az örömtől, ami abban a pillanatban elöntötte a szívem, megeredtek a könnyeim.

Átharcolta magát pár faágon és leguggolva mellém, ölelésébe fogott. Hihetetlenül jól esett. Vállába fúrtam az arcom és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák fehér pólóját, de őt se érdekelte. Szorosan tartott az ölelésében és a hátamat simogatta, ami mindig is megnyugtatott.

- Mi itt leszünk neked - mondta egy idő után - Ránk számíthatsz, Mackie - tolt el magától - A fiúkkal itt leszünk neked - törölte le a könnyeimet, s egy apró mosoly jelent meg az arcán.

Nagyokat pislogva néztem a fiúra, aki mindig megdobogtatta a szívem és számíthattam rá.
Tekintetem akaratlanul is a szájára tévedt. Duzzadt és piros ajkai voltak. Nagyon szívesen megcsókoltam volna, de nem tehettem, mert akkor elrontottan volna mindazt, amit eddig felépítettünk a barátságunkban. De a testem egyik percről a másikra nem akart engedelmeskedni nekem. Lassan közeledtem a fiú felé, aki meglepett arckifejezéssel nézte, hogy mit akarok csinálni. Nem tehettem meg, nem!

- Csak ölelj meg, kérlek - hajtottam le gyorsan a fejem, mielőtt a világ legnagyobb baromságát tettem volna meg.

Karjai újra körém fonódtak, s én belebújtam a védelmet nyújtó karjai közé. Megfogadtam ott, hogy nem fogom semmivel sem tönkretenni a barátságunkat. Főleg nem az iránta érzett érzéseimmel...

Letöröltem a könnyeimet és visszaültem az eddigi helyemre, majd mosolyogva a fiúra néztem. Nem akartam egész nap itt pityeregni, meg akarom őt ismerni. A legjobb barátomat.

- Pár éve pedig anya anyukája odaköltözött hozzánk, mert nagyapa meghalt. Nagyon kedves és annak ellenére, hogy anyát nem ismertem, ugyan úgy unokájaként kezelt engem. A nagyinak aranyból van a szíve - meséltem neki mosolyogva - Egyszer majd bemutatlak neki, biztos kedvelnétek egymást - döntöttem oldalra a fejem mosolyogva.