»Let Me Know«

»Thirty-six«

Ahogy megkértem anyát, hogy mondja a lányoknak hogy nem leszek otthon az utolsó két hétben, meg is tette. Nem hazudott, csak félig-meddig, mert nem az egész két hétben voltam távol, csak az első héten.
Ki kellett szellőztetnem a fejem és tisztán gondolkodnom.
A nagynénémnél jártam, akit már egy ideje nem látogattam meg és miután felhívtam azzal a szándékkal, hogy ott-e maradhatnék egy hétre, azonnal belement. Annyira örült neki és még a telefonban is lehetett hallani a hangján azt a majdnem kitörő örömöt.
Mióta az igazi anyukámat elveszetettem, a nénikémmel már nem találkoztam annyit, pedig kellett volna. De ez mostantól változni fog és nem hagyom őt cserben. Szüksége van rám, ahogy nekem is volt most rá. Ő állt a legközelebb anyához, szinte elválaszthatatlanok voltak.

- Szerintem el kellene menned abba az iskolába Mackie. Ha ennyi minden szépet és jót tudsz csak mondani, akkor hiba lenne kihagyni ezt a lehetőséget - közölte velem a véleményét a nénikém miközben a kávéját szürcsölgette.

- Csak azt hiszem megbántottam a legjobb barátomat és nem tudom mi lenne azután, ha visszamennék - fújogattam a saját italomat.

- Mackie drágám, - mosolyodott el - mindent meg lehet oldani, ha nagyon akarjuk és ha nem akarjuk elveszíteni az adott személyt. A szeretet mindent túlszárnyal. Nem hiába létezik és te sem hiába vagy itt - csípte meg az arcomat, mire felnevettem.

- Ezért voltatok anyával is mindig ilyen jóban, igaz? - mosolyogtam rá.

- Jól gondolod - bólintott - Voltak vitáink, de mindig is imádtam anyádat, így leültünk és megbeszéltünk minden félreértést. Nem mindenben értettünk egyet, de mégis csak testvérek voltunk - mesélte.

- Bárcsak ismertem volna anyát. Amiket meséltetek róla mindig, nagyon jó ember lehetett - forgattam kezemben a csészét.

- Ezt is jól gondolod - helyeselt - Bár gyerekkorában elég szeleburdi volt - kacagott fel.

- Akkor nem sokban különbözök tőle - hajtottam le a fejem mosolyogva.

- Az alma nem esett messze a fájától - kuncogott.

- Az megle...

A válaszomat kopogás zavarta meg és reflexszerűen az ajtó felé kaptam a fejem. Már pattantam is hogy kinyissam.

- Kinyitom - mondtam a nénikémnek.

Amint kinyitottam fel kellett emelnem a fejem, hogy a tőlem több mint egy fejjel magasabb fiúra tudjak nézni.

- Te nem Aimee vagy - mosolygott le apró termetemre.

- Ezt jól látod. Nénikém, - fordultam a lakás felé - téged keres egy fiú.

- Már is ilyen korán jöttél, Dustin? - jelent meg mellettem a nénikém és megölelte a fiút - Gyere be, Mackie-vel éppen kávézunk és teázunk. Csinálok neked is. Mit szeretnél inni?

- Egy tea jól esne, köszönöm - telepedett le a kanapéra.

Lassan bebattyogtam a konyhába a nénikém után és megtámaszkodtam a konyhapulton.

- Szerintem nem korodbeli - viccelődtem, mire hangos nevetésben tört ki.

- Nem is. Veled egyidős, talán egy évvel öregebb is - gondolkodott el - De Dustin az egyik jó barátnőm fia, aki néha átjön nekem segíteni a kertben. Sajnos az operációm miatt nem tudok már úgy munkálkodni, mint pár éve. Dustin nagyon sokat segített nekem az évek alatt, nagyon rendes fiú. Ha szeretnéd mondhatok neki valamit az érdekedben - kacsintott rám, mire a vér az arcomba szökött.

- Nénikém, ne beszélj már ilyen bolondságokat! - mondtam vöröslő fejjel.

- Pedig nagyon jóképű fiatalember - döntötte oldalra a fejét.