»Let Me Know«

»Fourty«

Kora reggel kiosontam a kollégiumból és a cseresznyefához indultam.
A szeptemberi szellős időhöz felkaptam egy kapucnis pulcsit és egy melegítő nadrágot, s a szobából ninja módjára surrantam ki, nehogy valamelyik lányt még véletlenül felébresszem. Feltettem a kapucnit és zsebre tett kezekkel haladtam a csendtől zengő iskolában. Egy lélek sem volt még fent, mindenki nagyban még a téli álmát aludta. Kivéve engem.

Valami bizsergést éreztem a kezemen, ennek hatására pedig kipattantak a szemeim, majd mintha valami hívogatott volna. Valamilyen kellemes érzés ragadott magával és úgy éreztem a fához kell mennem. Mintha az hívogatott volna...

Lassan lépkedtem a száznyi lehullott rózsaszín virágon, amit a fa kora őszhöz képest lehullajtott. Még mindig nem értettem hogy is lehetséges ez, de bámulatos volt. Ami pedig mégjobban érdekes volt, hogy a fiúk nem is vélték furcsának.

Feltekintettem az előttem levő hatalmas, de káprázatos fára és megint elvesztem a szépségében.
De mi lehet az oka? Miért virágzik egész évben? Miféle varázslat...

A szél egyik pillantról a másikra elállt és hirtelen csend uralkodott a környéken. Levetettem a kapucnimat és közelebb lépdeltem a fához, majd a padra felállva felakartam mászni a fára, de akkor megláttam hogy az a véset, ami rajta volt eddig is, fénylett.
Összeszűkített szemekkel vizsgáltam az érdekes látványt, s a következő pillanatban pedig nagy fénnyel felvillant, engem kissé kibillentve az egyensúlyomból. Megtántorodtam és hátraestem a földre. Szerencsére nem esett semmi bajom, csak el kellett takarnom a szemem az éles fénytől.
Nem tudtam mi történik, majdnem azt sem tudtam hol vagyok a döbbenettől. Megpróbáltam nagyokat pislogva megszokni a fényt, ami pár perc múlva sikerült is.
A nagy fénysugár eltűnt és helyette egy kevésbé fényes női alak állt előttem.

- Ne ijedj meg, Mackie - hallottam meg a lágy női hangot a fejemben - Nem kell tőlem félned. Sakura vagyok - mondta tovább és az előttem álló alakja elmosolyodott.

- Ez nem lehetséges - kaptam a fejemhez - Mi ez az egész? - néztem rá, s újra felcsendült a hangja a fejemben.

- Augustus mondta hogy magadat hibáztatod a baleset miatt. Pedig nem kellene - döntötte kicsit oldalra a fejét - Egyikünk hibája sem volt, főleg nem anyukádé - fordult meg és finom mozdulatokkal leült a márványpadra, amin egyik kezével végigsimított - Tudod, nem pont ebben az esetben akartam veled találkozni, de úgy éreztem el kell mondanom neked - paskolta meg maga mellett a helyet.

Döbbent tekintettel néztem a nőre, aki tényleg itt volt és tényleg láttam őt.
Sakura valóban itt volt.

- Gondolom most próbálsz rájönni, hogy valójában hogyan is lehetek itt - csengett fel a nyugatóan kellemes hangja a fejemben.

- Valójában igen, de már láttam ennél ijesztőbb és felfoghatatlanabb dolgot, de volt rá magyarázat, és gondolom erre is van - tápászkodtam fel a földről és óvatos léptekkel a padhoz sétáltam és helyet foglaltam Sakura személye mellett.

- De mégis milyen csodás lények a vérfarkasok, nemigaz? - kacagott fel, ami hasonlított a kis csengők muzsikájához.

- Valóban - mosolyodtam el és eszembe jutott Josh.

- Nagyon sokat jelent számodra Josh. Csak ezt ő mégsem tudja - a neve hallatán az arcom elkezdett pirosodni és egy nagyot nyeltem - Csak mond el neki. Augustus biztos mesélte a mi történetünket. Cselekedj hát úgy ahogyan azt mi is tettük. De most egy fontosabb dolgot szeretnék elmondani neked. Anyukáddal kapcsolatban - nézett rám.