»Let Me Know«

»Twenty-nine«

A buszon ülve egy pillanatra sem néztem ki az ablakon. Féltem és nem is akartam látni azokat az arcokat, amik visszanéznének rám, szomorú tekintettel és integetve. Nem akartam ezt látni senkitől sem. Az csak még nehezebbé tenné a távozást, de mennem kell, mennünk kell. Ennyi volt az egyezség, amíg rendbe nem jönnek a dolgok a sulinkban, addig maradhattunk.
Eljöttünk, összebarátkoztunk, mélyebb érzelmek szövődtek, furcsa dolgok történtek, ellenségeskedések alakultak ki, elképzelhetetlen dolgok folytak és most megyünk vissza. Oda ahova valók vagyunk. Az iskolánkba és haza, nem ide.

- Tudom, hogy megkértél rá, de legalább elköszönhetnél tőlük - bökte meg a vállam Hana - Gabe-t kivéve mindegyik a vállamat használta bőgős párnának. Tőle el kellene - ült le mellém.

Ökölbe szorítottam a kezem, s a benne lapuló kis papír pedig összegyűrődött. Igaza lenne, de nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá. A történtek miatt nem vagyok rá képes.

- Nyugodtan menj még ki hozzájuk - hunytam le erősen szemeimet - én megleszek itt - mondtam neki.

- Még van idő, szőke - borzolta össze a hajam - Gondold azért meg magad - bökött a homlokomra.

Sajnálom.

A busz elindult, s mi pedig egyre jobban távolodtunk el az iskolától. Nem néztem vissza, még csak egy pillanatra sem, csak a mellettünk elsuhanó fákat figyeltem és próbáltam minden olyan gondolatot elűzni a fejemből, ami csak ezzel a hellyel kapcsolatos volt. Többet már úgyse fogunk visszajönni.

~~~

Miután újra a szemem elé tárult a régi szobánk, valami furcsa érzés járt át, amiről nem tudtam mi lehet. Viszont a két lány elég megviseltnek és fáradtnak tűnt, legalább is Drippy. Hana-nak szerintem jobban hiányzott egy bögre kávé most, mint Simon. Nem tudom mi történt azután a csók után, de valamit azért sejtek.
Letettem az ágyra a bőröndöt, s éppen húztam szét a cipzárt, mikor Drippy hangja töltötte be a kicsike szobát.

- Annyira hiányzol, kis oroszlánom! - huppant le az ágyára lebiggyesztett szájjal.

Ekkor pedig Hana öklendezést színlelve a lány felé fordult, aki aztán az arcába vágott egy párnát. A következő pillanatban pedig Hana telefonja szólalt meg, amit unottan szedett ki a táskájából, majd mikor elolvasta az üzenetet, rákvörössé vált a feje. Végül pedig őt is hívták.
Nagyot sóhajtva sétáltam ki a szobából, s egyenesen a szökőkúthoz tartottam. Leültem a szélére és felnéztem az égre. A levegőn érződött, hogy az autók nem messze innen ellepik a várost, s hangjukat a szellő hozta magával.
Egyáltalán nem volt csend, se kellemes madárcsicsergés vagy az erdő nyugtató jelenléte. Nem. Ez mind a város másik végén foglalt helyet, messze tőlünk. Hiányzott az erdő, az a sok fa, ami körbevett ott minket. A kellemesen friss levegő, ami mindig felfrissített, ahányszor kiment az ember a hátsó udvarra. Fifi is nagyon hiányzott, ahogy mindig körbeugrándozott és megnyalta az arcomat. Még ez is.
Az a nyüzsgés, ami ott volt nekünk, ott is maradt. A fiúk ott maradtak az ő területükön, míg mi lányok újra elfoglaltuk a mi területünket.

Minden, amit az elmúlt hónapokban átéltünk, egyszerre eltűnt és messze maradt tőlünk. Mintha csak egy álom lett volna, s már csak az emlékek maradtak volna fent róla. Soha nem akartam volna felébredni abból az álomból, benne akartam maradni, élni akartam azt az álmot. Valóság volt, mint ahogy a most is az. A most, amiben vissza kellett jönnünk, messze attól ahol megtudtuk mi is az a barátság és család jelentése.
A barátság, amit a fiúkkal kötöttünk, és a család, mikor a mi kis társaságunk egy kis családdá alakult át, ahol mind ott voltunk egymásnak. Lehettek gyerekes vitáink vagy piszkálódások, de hihetetlen milyen jóba lettünk, ennyi idő alatt. A végére mégis valami megváltozott. Legalább is bennem, a szememben valami más lett, amit sose hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. Felfoghatatlannak tűnt még mindig, amit láttam és amire rájöttem, de mindvégig ott hevert a lábam előtt minden bizonyíték arra a tényre. A tényre, hogy akibe oly könnyen beleszerettem és mellette akartam lenni, egy vérfarkas.