Akiket mindig elítéltünk

K é m i a

- Carina Lane a táblához, a többiek pedig a tankönyvükben olvassák a következő anyagot!- csapja be az ajtót maga mögött a kémiatanárom, a csengetés pillanatában.

- Önnek is jó reggelt- mormogtam az orrom alatt, miközben rátenyerelve az asztalra feltoltam magam és felálltam. Kisétáltam az említett helyre, a tábla elé, összeszorított fogakkal. A többiek közben szánalmasan néztek, vagy megkönnyebbültek, hogy nem ők a mai kiválasztottak. Próbáltam magamban felidézni, hol kezdődik az anyag, mik a fontosabb fogalmak. A tanárnő mellett állapodtam meg és vártam, hogy kérdezzen már.

- Gyerünk, gyerünk, csináljátok!-tapsolt egyet Mrs Holloway, mire az osztálytársaim gyorsan lapozgatni kezdték a könyvüket- Olvassátok! Lewis, hanyadik oldal?- nézett felhúzott szemöldökeivel az egyik első padban ülő lányra.

- 167.-válaszolta a szőke lány félénken.

- Kicsit hangosabban, ha kérhetem- grimaszolt. -De aki hallani akarta, így is meghallotta- inti csendre a lányt, aki már levegőt vett, hogy megismételje.

A teremben erre nyüsgés támadt, főleg a hátsó padokban. Mindenki az oldalszámra lett kíváncsi.

- Csend legyen!- csapja fel a napló tetejét a tanár hatalmas erővel. Egy középkori katapult megirigyelné ezt a kifejtett erőt.

Felém fordult.

- Szóval, Miss Lane. Kérem, mondja el, mit tanult a mai órára.- húzza fel vastagon kihúzott szemöldökét. A kinézetétől ennek a nőszemélynek mindig a hideg ráz. Alaposan kiszőkített, bedarejolt haja mindig szoros konytba volt fogva. Szigorú tekintetét krokodilbőrmintás, hegyes szemüveg mögé rejtette. Zöld bőr kardigánban és hozzá illő -természetesen- bőrnek tetsző anyagú ceruzaszoknyában állt a táblánál. Valahogy sosem passzolt hozzá a kémia, mint amit tanítania kell. A kémiatanárokat én inkább vörös, felálló hajjal szoktam elképzelni és mindig fehér köpenyt viselve. Műanyag szemüveggel és gumikesztyűvel, persze. De Mrs. Holloway szinte a szöges ellentéte volt ezeknek az ideálokbak.

Persze, elmondta már nekünk, ő nem akart kémiatanár lenni, a sors hozta így. Újságírónak akart állni, vagy riporternek egy tévécsatornának, de nem vették fel az egyetemre. Ezért jött a B-terv, és a tanárképzőt elvégezve gimnáziumk kémiatanárnak állt. A mi legnagyobb örömünkre, persze.

Eközben mindent elmondtam a savakról és bázisokról, lúgokról. Jó tanuló voltam, igen. A tanárnő rámnézett, amikor befejeztem. Mivel mindent elmondtam, amit a füzetbe leírunk, nem tudott mit tenni, 5-t kellett adnia. Pedig azt hitte, hogy ha nem kérdez, azzal meg tud fogni. De nekem eszembe jutott az anyag, úgyhogy így járt a tanárnő.

- Mehetsz a helyedre, 5.- legyintett és láttam, hogy elhúzott szájjal írta be a jegyet a naplóba. Erős sejtésem, hogy a következő órán is én felelek, csakhogy le tudja rontani a jegyeimet. De persze fellélegezve a helyemre mentem. Jobbra, az ablak melletti padban ültem Evelynnel, a legjobb barátnőmmel. Ő ült az ablak mellett, jobb oldalon, én pedig a bal oldalon foglaltam helyet. Amikor leültem, Evelyn odasúgott egy "ügyes vagy"-ot, amire én egy "köszi"-t suttogtam vissza. De a kedvenc -mivel ő az egyedüli, ő az első és utolsó helyezett- kémiatanárunk már szúrós szemmel is emelte ránk szemét. Egy pillanatnyi csendet tartott, túldramatizálva a dolgot. Aztán végre belekezdett órát tartani.

Az órára próbáltam figyelni, mégis mindig elkalandoztak a gondolataim. Evelyn sem bírta sokáig, firkálni kezdett a füzetébe. A legfelső vonalakra tollával háromszögeket rajzolgatott. Szőke, hosszú haja eltakarta az arcát, így a tanárnő nem láthatta, hogy nem figyel.

Evelyn az a tipikus, bulizós csaj volt. Minden fiú álma, bár senki nem kaphatta meg. Szőke haja mindig kiengedve omlott vállára, kék szemei csillogtak a napfényben. Magas volt, és vékony. Ruhái mindig a legújabb divatot követték, de mégis visszafogottan öltözködött, tartott egy határt. A jegyei is ezt tükrözték. Nem volt lázadó tini, akit csak a pia és a buli érdekel. Nem volt tele egyessel az ellenerzője. Nem volt az élen, de nem is volt rossz. Olyan közepes-jó tanuló.

A gólyatáborban ismertem meg. Egyedül jöttem ide az előző osztályomból, az általános iskolámban az osztály túlnyomó része nem érte el a négyes átlagot, ezért természetesen csak rosszabb középsulikba mentek max. Én pedig ide jöttem, a város gimijébe. Jöttek még többen is bár az évfolyamomra, de akkor sem egy osztályba.

Szóval a gólyatáborban vele kerültem egy szobába. Meg persze még két lánnyal, akik mindkettőnk számára ismeretlenek voltak, de egymásnak azonban nem, ezért ők inkább együtt töltötték a napot. Az osztályomban persze szerepet kapott az a tipikus 5-ös, akik szeretik mutogatni, milyük van. Túlságosan is. A kétnapos kirándulás egyetlen éjszakáját sem bírták ki, hogy ne szökjenek át a fiúk szobáiba.

Apropó fiúk. Ők nem igazán mutattak nagy létszámot. 12-en voltak a 30 fős osztályból. Olyan vegyesen. Voltak azok a bulizó, "rosszfiúk", akik macinaci, meg valami márkás pólóban feszítettek nem létező izmaikkal. A másik felük pedig a szemüveges, görnyedthátú, képletekkel teli párnákon kelő és fekvő tanulásba veszett fiúk. Csak néhány elveszett, normális fiú.

Most ez az osztály vesz körül, harmadik éve. Nekem komolyan, annyi a célom jelenleg, hogy túléljem a 11.-et. Nem akarok szerelmet, nem akarok szívzűröket. A hátam közepére sem kívánom még a fiúkat. Maradnak a könyvek és versek, és tanulás.

Persze hamar rájöttem, hogy ez a vörös hajú lány, aki köböre' egy hét múlva tölti a 17-et, elég szeszéjes életet fog élni.