Akiket mindig elítéltünk

B o l d o g s á g

Zuhanok a semmibe. Álmodtam talán, de nem emlékszem semmire. Csak a tegnapi szörnyű emlékének súlya telepedik a vállaimra, ahogy hanyagul előregörnyedve felülök az ágyamon. Csütörtök van. A hajnali nap frissen és boldogan tölti meg fénnyel az én bánatos szobámat. Az ablak alatti meghosszabbított párkányra berendezett olvasókuckóm őrzi még a hátam nyomát, ahogy Sebastian karjai közé dőltem, és a karjai vájta alagútat is tisztán kiveszem. Hajnal van. Hajnali 5. Tegnap nem tudtam éjfélig elaludni, most pedig már az ébresztőm előtt egy órával felkeltenek a gondolatok, amik aludni sem hagytak és még az álmomba is befurakodtak.

Mit kéne tennem? El kéne mondanom Lucasnak? Megharagudna, ha megtudná, hogy nagyjából megcsaltam. Mert igen, akkor nem gondoltam bele ebbe, de megcsókolt Sebastian. Én pedig visstacsókoltam. Folytattam. Ha megtudja, szinte biztos, hogy szakítanánk. Ezt elcsesztem. Nagyon nagyon elcsesztem. Ha Lucasszal összeveszünk, akkor jön Evelyn is, hogy mégis mit csináltam, és nyilván ő sem értené meg, hogy idejött egy velem egykorú srác, százmérföldekről, akit úgy adtam neki elő, hogy egy beképzelt senki. Aztán elkezdett nekem prédikálni az életéről és arról hogy miattam meg akar változni. Akivel a szüleink boldogan összeadnának, és akivel szinte egy cipőben járunk. Csak én ezt a cipőt soha nem tudtam, hogy hordom egyáltalán. Ő pedig úgy nőtt fel, hogy tiszta volt az előtte, amit előlem eltakartak. Mint egy előadás előtt a függöny, ahogy a színpadot takarja. A függönyt viszont egy hirtelen mozdulattal félhúzták, a színészek pedig előadták a darabot. De csak az első felvonást. És én is szerepeltem benne. De tegnap este véget ért és a nehéz függöny csendként zuhant ránk. Szünet van. De csak rövid szünet. Mert hamarosan kezdődik a második felvonás. Nekem pedig készen kell, hogy álljak bármire, mi rám vár.

~

Egy sima, fekete farmert és egy fehér pólót vettem fel hosszas nyűglődések árán, miután fagyos hóviharként támadt meg május végén az, hogy iskolába kell mennem ma. Faraway idézete szinte üvöltötte pólómról az elmúlt időben telt mindennapjaimat. All I want is something real.

Sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy vállamra vettem kapkodva összeszedett könyveimmel és fűzeteimmel bepakolt táskámat. Egyszerű kék farmerdzsekimben és bordó tornacipőmben kiléptem a házból. Az apró udvarunkon átvágtam hamar, majd lesütött szemmel haladtam végig az utcánkon, amit alagúttá változtattak át gondolataim, ahogy körülvettek, és úgy nehezedtek rám, mint egy pince nehéz levegője. Mintha fogva tartanának. Mintha nem engednék, hogy szabadnak érezzem magam.

A nap sütött. Boldogabban, mint valaha, én mégis sápadtnak láttam arcát, ahogy szemeibe néztem. Melegséggel próbálta eltölteni szívem, de a hideg megrekedt bennem, és nem volt már űr, mit kitölthet a fény. Mert a sötétség elnyeli a fényt.

A gimnáziumba beérve Evelyn a termünk ajtaja mellett a falnak tolt asztalon ülve várt. Azonnal lepattant, és szorosan megölelt.

- Milyen volt a tegnap este?- kérdezi, ahogy kiszabadulok karjaiból

- Jó- felelem kurtán, ahogy felpattanunk egymás mellé az asztalra.

- Bővebben?- nyaggat

- Elment. A vacsora finom volt, Hensley-ék pedig régóta Anya ismerősei, szóval ismeri őket, és leginkább csak ők beszélgettek. -magyarázom, persze nyilván pont minden ellentétét adom elő. Mintha ezzel megváltoztathatnék bármit.

- És Sebastian?

- Nem igazán beszéltünk. Tudod, ő ilyen tipikus menő vagyok, mit akartok srác. Szóval, hát, nem történt nagyon semmi. -hazudok bőszen. De ez nem egy fénykép, amit elég folyadékba tenni, hogy a színek negatívvá váljanak.

- És a vacsora után se volt semmi?

- Evelyn?- ráncolom a szemöldököm

- Nem tudok semmiről, tényleg- hadarja- De biztos csak ennyi történt?

- Hát, nem tudtam aludni, azért vagyok ilyen... mosott szar- erőltetek mosolyt az arcomra. - De egy fél óra és összeszedem magam.

- Hát jó- nyugtázza- De biztos nem akarsz semmit mondani?

- Hát, délután majd elmondom. Volt egy kis, incidens...

- Hensley-ékkel?

- Velük- bólintok- is- fűzöm hozzá- meg a szüleimmel is.

- Mi?- hebeg

Válaszra nyitnán a számat, amikor a csengő éles hangja hasít közénk. A suli tehát elkezdődött, ma is. És most már muszáj lesz összeszednem magam, mert a világnak szüksége van rám, nekem meg szükségem van a világra, a lehetőségeire, hogy az álmaim teljesíthessem. Ki kell tartanom. Mert semmi más nem kell, hogy elérjem a csillagokat, csak kitartás.

A tanítást átvészeltem, nem nagyon részletezném, hiszen nem is igazán lenne mit. A szünetek röviden pangottak az órák között, Evelyn pedig ismét szótlan lett fekete pulcsijában, tekintetemet állandóan kerülve. Miután pedig az utolsó óránkról kicsengettek, Evelynnel szorosan mellettem haladva kimentünk a teremből, majd a diákoktól hangos folyosón át az iskola épületét is elhagytuk.

- Carina?- veszi fel a szemkontaktust Evelyn velem, ahogy kilépünk a napsütésbe

- Igen?

- Szóval, most csak annyit szeretnék tőled kérni, hogy ne gondolj semmire, csak kövess, rendben? - néz rám kifürkészhetetlen szemekkel.

- Evelyn?

- Nem takarhatom el a szemedet, mert akkor megbotlanál minden lépésetben- mosolyog- ezért csak gyere mellettem, és ne kérdezd, merre megyünk. Szinte hallom a hangján, hogy mosolyog

- Miért?

- Mert.- vágja rá

-Mert? Evelyn, hová tűnt a kreativitásod?- nevetem el magam

- Héj, azt mondtam, ne gondolj semmire! Az egyet jelent azzal, hogy hangokat se adj ki, mert az is a gondolkozás jele!

- Én kérek elnézést- emelem kezeim védekezvén

Egy tíz percen belül Evelynék háza elé érkeztünk. Brownék a társasház második emeletén laktak, ami egy belvárosi lakáshoz képest nagyon barátságosnak tűnik és rengeteg délutánt töltöttünk itt régen ketten, amíg Evelyn bátyjai egyetemen, szülei dolgozni voltak reggeltől kora estig.

Hamar felértünk a harmadik szintre a lépcsőházban, legfőképpen, mert Evelyn kettessével, néha hármassával szelte a lépcsőfokokat, én meg igyekeztem nyilván lépést tartani vele. Jobbra fordulva az emeleten Evelyn eltakarta szemeimet két kezével.

- Evelyn, mit művelsz?

- Csendet- szól rám-, és lépj egyet, ha azt mondom- szorítja arcomra még mindig kezeit

Hallom, ahogy elfordítja a kulcsot a zárban.

- Léphetek?

- Léphetsz. De ez az én dolgom.- szögezi le- Vigyázz, küszöb!

- Tudom, hogy egy ajtónak van küszöbe!- morgom

- Én meg azt tudom, hogy simán hasra esnél még egy kiálló fűszálban is!

- Csak ha meg van fagyva, és tényleg kiáll- javítok a helyzeten- De talán tényleg, igazad van

- Mindig igazam van- neveti el magát.

Egyik lábammal átlépem az ajtó rését, majd a másikat melléteszem. A barátnőm szabaddá teszi látásomat.

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!- bukkan fel Lucas, négy barátja kíséretében a konyhából, kezében egy nagy, rózsaszín tortával, rajta sok apró gyertyával.