Akiket mindig elítéltünk

C s o p o r t m u n k a

Az überunalmas angol után elhatároztam, hogy előre ülök, az előttünk lévő padba, egyedül. Ha már Lucas ennyire célozgatott rá, hogy ott egy hely, ki is használom. Nem fogok egész nap mellette maradni, nehogy azt higyje már. A könyveimet és a tolltartómat a táskámba söpörtem a padról és összehúztam rajta a cipzárt majd az ölemben átöleltem. Egy pár percig csak gondolkodva meredtem magam előtt, mert most pillanatnyilag egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, abban, amit két perce elhatároztam, hogy most biztosra megteszem, ha törik, ha szakad. De kétségbe estem mégis.

Az lett volna a legjobb, ha most tényleg elülök Lucas mellől. Nem is lett volna ellenérvem erre, mert nem akartam mellette ülni. Ennyi. Egyedül pedig úgyis kibírom a napot, nem vagyok az a társaságigénylő személy. Nem is szerettem túlságosan a társaságot, inkább introveltált személységnek tituláltam magamat. Egy olyan fiú mellett, akit utálok, és ő tehet arról, hogy ez van, nem fogok maradni. Döntenem kellett.

Végül pedig megtettem. Felálltam és be sem toltam magam után a széket, amin az előző órán ültem. A ballonkabátomat az újdonsült, eggyel előttem lévő székemre akasztottam és levágtam magamat rá. Hátra sem néztem, előre fordulva magam elé meredtem és vártam, hogy felcsendüljön a becsengetést jelző éles hang és elkezdődjön a matekom. Nem gondolkodtam róla, jó-e, hogy így döntöttem. Tudtam, hogy ezt kell tennem. De annyira bunkó voltam! Annyira szöget ütött ez most a fejemnen. De meg is érdemelte igazán. Csak azt kapta, amit tényleg megérdemelt. Igen. De nem, nem tudtam még mindig, mit kellett volna tennem. De már úgyis mindegy volt. Elvégre nem ülhetek vissza, mert random meggondoltam magam és jaj mégis vele akarok ülni. De nem is akarok vele ülni. Valami mégis visszahúzott volna oda mellé. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy egy döntést sem bírok meghozni?

A szünet időközben hamarosan el is telt én pedig kissé fellélegeztem, hogy nem kell még egy órát Lucas mellett töltenem.

A matektanárunk a csengetés után 10 perc késéssel esett be. Kissé kezdett az osztály örülni, hogy nincs tanár, de végül sajnos a késésével feltépte az ajtót és lihegve köszönt egy ,,Jóreggelt"-et, ahogyan a tábla elé állt. Kezeit leengedve összekulcsolta és várta, hogy minden tanuló észrevegye, hogy itt van. Bár ezt különlegesen nehéz volt nem észrevenni, akkora hangot csapott, ahogy még az ajtó is becsapódott utána, és a táblafilcei egyessével gurultak le az asztal sarkáról. Azonos időközönként is. De volt, akinek még így sem sikerült eljutnia a tudatáig, hoty talán óra van. De végül nekik is sikerült észrevenniük a hirtelen beálló csendben a saját, talán túl hangos ordítozásukat.

Miután mindenki elcsendesedett és a becsengetés után 15 perccel később végre elkeztük az órát, először egy egyenlettel kezdtük.

De amint a tanár úr felírta a fehér filces táblára, Lucas szólalt fel.

- Tanár úúr!- hallottam a mögöttem ülő hangját- Nem értem!- panaszolta.

- Hát ezt neg hogy érti, Carter?- szalad a plafonig Mr. Pennington szemöldöke

- Hát pont ezaz, hogy nem értem- vonja meg a vállát. Persze az egész osztály nevetésben tör ki. Persze engem kivéve. Persze a tanár úrnak pedig csodálkozó tekintetét felváltja a szikrákat szóró szem és szótlan száj.

- Kérem, ne szórakozzon.

- Elnézést, de tényleg nem értem- próbálja elfojtani a röhögért Lucas.

- Rendben- szorította le a szemhéját. Mély levegőt vett és ismét megszólalt- Akkor kérem, kérdezzen!

- De most mit?- kédezett vissza értetlenkedve.

- Látom a kérdezés már megy- böki oda valami haverja, talán Oliver.

- Hogy mit nem ért!- vágja rá Pennington most már vörös fejjel. Igen, nagyon szereti túlreagálni a dolgokat.

- Az egészet- rajzolt kört a kezeivel a táblár felírt feladat köré

- Általános iskolában valószínűleg megtanulta, hogy mérlegelvvel kell x-re rendezni. - hadarja a plafonra meredve- De ha esetleg ez nem történt meg, akkor volt 3 éve, hogy bepótolja. Ha ez sem sikerült, akkor nem tudok mit tenni.

- Hát az szívás- súgja oda egy másik haverja, Peter, hátulról az átlósan lévő padból. Gyilkos nézésemet felöltve hátrakaptam a fejem, de azt hiszem rossz döntés volt.

Ahogy hátrafordultam, megláttam, hogy csak mosolyog egyet Lucas a barátjáta és felhúzza a szemöldökét. Pont előrekapom a figylememet, amikor mielőtt elkapnám róla a tekintetemet, rámmosolyog. Egyenesen a szemembe néz és mosolyra húzza a száját.

- Megkérhetem Carinát, hogy magyarázza el?- szegezi kérdését Penningtonnak.

- Szó sem lehet róla- rázom meg a fejem. - Témazárót írunk a következő órán. Szeretném, ha gyakorolnánk- hadarom, és meredek a tanár úrra kérő tekintettel, hogy ne tegye ezt velem. De ő persze ezt nem érti. Dehogy.

- Hát rendben. Lane, mondja el neki. - fordul felém. Valószínűleg nem hallotta. A bociszemeimre reagálva pedig csak azt kérdezi:

- Maga sem tanult volna általánosban?Mert nem úgy tűnik- teszi hozzá.

- De szeretném még a szöveges egyenleteket gyakorolni, azt nem értem.

- Ne izguljon, abból csak könnyű fajta lesz a dolgozatban. - legyint, megrázva a fejét.

- Vörös, gyere csak- fogja meg hátulról a székem támláját, majd a hajamat bizgerálja. A vörös hajamat. Ami kicsit sem idegesít fel.

Én pedig felfogtva és elfogadva a helyzetemet felkaptam a toltartómat és a füzetemet, majd az előző órai helyemre tértem vissza. Nem volt valami jó érzés azt a széket viszontlátni. Főleg nem ráülni. Ja, és a padtársam sem volt egy nagy legjobb barim.

- Amúgy fullra értem a matekot, csak beszélgetni akartam.- közli, majd túr bele barna, göndör hajába. Biztos elhitte, hogy ettől a mozdulattól majd a lába elé olvadozok. Szegény, mekkorát tévedt.

- Akkor- fonom a karjaimat mellkasom előtt össze, hátradőlve a székemen. - szerintem... - húztam a szót, ahogy nyilvánosan emelem fel a karomat, jelentkezésre készülve

- Ne ne ne- hadarta- nehogy szólj Penninek- kap a felemelkedni készülő kezem után.

Felhúzott szemöldökkel és elkerekedett szemekkel néztem a kezemre. Vagyis, az összekulcsolt kezeinkre Lucassal.