Akiket mindig elítéltünk

B i z a l o m

A telefonom rettentő hangosan kezdett rezegni mellettem az ágyon, elűzve gondolataimat, engem pedig a valóságba visszarántva, mintha, ki szakadékról zuhan a mélybe, hirtelen egy kéz a szirtre húzza vissza, és a megmentett egy pillanatig nem is biztos benne, hogy szilárd talaj van a lába alatt, vagy már elvesztette életét és a túlvilágon van.

A valóságra való ráeszmélés viszont engem megkönnyebbülésérzet nélkül csapott meg az már lassan félkész matekházim felett. Próbáltam behozni a lemaradásomat, miután szinte egész héten elő sem vettem a tankönyveimet vagy füzeteimet itthon, csak arra, hogy a táskámba pakoljam őket reggelente, mielőtt elindultam, de azokon kívül bele se szagoltam az anyagokba, amiket vettünk. Most pedig már szinte kötelességemnek éreztem, hogy pótoljak egy kicsit. A dolog jó oldala, hogy valamivel el tudtam legalább terelni a gondolataimat. Emellett, szeretek szerkeszteni, mindig is szerettem, viszont utálom, ha ezt megzavarják. Főleg a jelenlegi felállásban, amikor a világ elől próbálok a lapok közé menekülni. Oldalt sandítottam a fejemet, hogy megnézzem, ki zaklat engem egy péntek délután közepén, ahelyett, hogy a sárgaföldig inná le magát a barátaival vagy egy jó könyvvel a kezében várná meg a meleg csendben, amíg lemegy a nap, majd másnap újra felkél. Hát persze, hogy Evelyn. Rögtön lefagy az arcomról minden öröm, még ha tudtam is, hogy nem fogok örülni a hívó személyének.

Evelyn.

Akihez a gimnazista korom emlékeimet tudom kötni. Aki a gólytábortól fogva mellettem állt és bár az egész elején féltem, nem fogunk jól kijönni, össze fogunk valamin veszni, vagy egyszerűen rá fogunk unni a másikra, elválaszthatatlanok lettünk. Elválaszthatatlanok? De hiszen nem volt mellettem, amikor a legjobban szükségem lett volna rá.

De én sem voltam mellette. A fekete, visszafogott ruhák. A kisírt, kialvatlan, véreres szemek. A rengeteg sírás jele, a náthás hang. Az az ismeretlen, tompa fény a szemében, amibe több fájdalom szorult, mint amennyi ezen a világon lehet. Ami Anya szemében is megcsillant a halványsárga lámpafényben, a nappaliban, amikor Hensley-ék látogatásán elmesélt mindent, mit addig szívében őrzött. Gyász.

A telefonom végül felhagyott a rezgéssel. Nem vettem fel. Cserben hagyott Evelyn.

De én is cserben hagytam őt. Mindketten hibáztunk.

Vissza kell hívnom.

A kezem szinte magától nyúlt a készülék után, mintha nem is a saját akaratom vezérelné, csupán egy madzagokra kötött kezű és lábú marionettbábu lennék, akit most mozgatni kezdtek, hogy táncoljon a színpadon.

Ahogy a telefonhívások előzményeibe léptem, egyetlen gondolat nélkül tárcsásztam Evelyn számát. Egyetlen érzés sem szorította már mellkasomat, mintha a világűr kapott volna bennem helyet, nem egy lélek. Vagy talán egyszerűen csak megnyugodtam?

- Carina, hála az égnek!- hallom a barátnőm hangját a vonal túlsó végéről, amikor fogadja hívásomat.

- Evelyn- hangomat feszültség koptatja halkra- Bocsánatot szeretnék kérni...

- Itt vagyok a házatok előtt. -vág a szavamba- Szeretnék elmondani mindent. Kérlek, engedj be és hallgass meg. Mindkettőnknek nehéz ez az időszak. -folynak belőle a szavak

Csak hogy nekem te is arra játszottál, hogy nehéz legyen ez az időszak.

- Rendben- felelem inkább csak- Egy pillanat, és ott vagyok- nyomom ki.

Felpattantam az ágyról, és feltéptem a szobaajtómat. Kettessével szeltem lefelé a lépcsőfokokat, csodával egylényegű, hogy épségben leértem, egy szempillantás alatt. Fogalmam sincs, mi ez a hirtelen hév. Mintha érezném itt bent, hogy valami jó fog történni. Mégis remegett a kezem, ahogy az ajtóról leakasztott kulcsomat elfordítottam a zárbam, majd lenyomtam a kilincset, és kitárult kezem alatt az ajtó.

- Szia, Evelyn- pillantom meg az ajtóban csendesen álldogáló lányt

- Szia Carina- néz a szemembe. Kék szemeiben a szomorúság eltompította a fényt, színét vesztett íriszeibe még mindig sok apró vörös ér fut be szemén keresztül, jelezve, nem sokat aludt tegnap este, de már előtte sem.

Ellépek az ajtóból, beengedve Evelynt, aki fekete farmerjával és azzal összefolyó egyszerű fekete, minta nélküli pólójában bizonytalanul lépkedett a nappaliban, mintha most járna itt először.

- El kell mondanom valamit, ezért jöttem- fordul szembe velem, mikor a lépcsőhöz ér. 

- Miért pont nekem?- kérdezem színtelen hangon.

- Mert benned megbízok- feleli- Senkiben nem bízok annyira, mint benned.

- Kár hogy ezt én nem mondhatom el rólad- suttogom

- Sajnálom. Mindennél jobban.- követ Evelyn fel az emeletre, ahogy elhaladok mellette- Ha megtudod, akkor biztosak voltunk benne Lucasszal, hogy szakítani fogtok. Ha nem is rögtön, egy idő után biztos feladtátok volna. Ha nem tudsz róla, Lucas magyarázhatta azzal, hogy nem szeret nyalni-falni a suli közepén valakit. -magyarázza hevesen.

- Hát a szakítás megtörtént, csak egyik elképzelésetek sem teljesült. -felelem kurtán

- Hülyék voltunk, mindketten. -sóhajt- Dehogy vagyunk! Annyira, de annyira hülye vagyok! Minden miattam van.

- Evelyn- ülök le az ágyamra, a barátnőm pedig követi mozdulataimat- ne mondj ilyeneket.

- Apámmal is összevesztem. Pont, mielőtt kórházba került. Ezt akartam elmondani.- néz mélyen a szemembe

- Mi történt?- kérdezem

- Amikor Apa rosszul lett a héten másodszorra, aztán harmadszorra is, Anya úgy segített neki, ahogy sem tudott. -kezdi színtelen hangon- Mégsem volt neki elég. Csak panaszkodott és látványosan szenvedett. Nem tett mást. Én legalábbis így láttam.

- És valóban...?

- Valóban fogalmam sincs. -fejezi be kérdésemet, válaszolva arra - Tényleg. Egyik nap megelégeltem, hogy csak kiabál, soha nem elég neki semmi, és ami a szívemen, az a számon, kiadtam magamból mindent. -hangja feszült, szavai megvetően csengenek- A fejéhez vágtam, hogy csakis magának köszönheti, hogy beteg, nem kellett volna fiatalon annyit innia meg szívnia. Attól mentek strapára az idegei, attól alakult ki az agyában a szar problémája is. Erre azt felelte, hogy őt nem érdekli. Tudta, hogy meg fog halni és most, vagyis akkor is tudta, hogy már nem sokáig lesz itt. Ki akarja még használni a lehetőségeket. Az összeset, amit tud.

- Ez rettenetes- ölelem át Evelyn, aki zokogni kezdett

- Azt mondta, hogy nálam is ki fog alakulni, az ő apja is ebben halt meg

- De ez lehetetlen, igaz?

- Nem iszom és nem szívok semmit, még a dohányzás gondolatától is tartózkodom, nem hogy még az extrémebb szerektől. Kizárt, hogy valaha arra az útra lépjek, amire az apám.

- Akkor nincs mitől tartanod. Az édesapád pedig már nem szólhat ebbe bele.- simítom meg szőke haját. - Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Életem legnagyobb hibája volt.

- Szerelmes voltál- válaszol.

- De az nem jelenti azt, hogy nem kellett volna törődnöm semmivel és senkivel. Észre kellett volna vennem, hogy baj van, de elvakított az álomvilágom és nem vettem észre, hogy a valóságban pedig kezd minden összeomlani.