- Én sem. -hallatszik Lucas hangja. Az a megszokott, érzékies hangneme.
- Vörös- kezdi. Kinyitom a szemeimet. Szúrós tekintetet próbálok ölteni. Nem megy. Könnytől csillog a szemem. A látásom homályosodik. Lucas a számra teszi mutatóujját- nézz a szemembe.
Megteszem.
A kék szemeiben, mint tenger elveszem.
- Csukd be a szemed.
Megteszem.
Egy szirtet látok s szeme kéke tengere.
A hullámok verdesik,
Ahogy mind a sziklafalnak csapódik.
Melegséget érzek a nyakamon, hogy ráleheti valaki.
A pillanat az örökkévalósággá vált át. Lucas tenyereivel kezébe veszi a nyakamat. A hajamba túr a tarkómnál.
Előbbre hajtom a fejemet.
Metszi már egymást a két tekintet.
Találkozik az ajkunk
És mindketten a mélybe zuhanunk.
Együtt ugrottunk fejest a mélybe.
Elmerültünk. De csókunknak nem lehetett vége.
Mint a kristályvíz fodrában,
Olyan biztosan hittünk már egymásban
Csak süllyedtünk, a vízben
Az oxigén már nem kellett a léthez.
Csak a másik kellett már
Semmi, még egy könnycseppnyi sem más.
- Jó reggelt!- lépett be a terembe a drágalátós és aranylelkű matektanárom. Pennington.
Akinek az előző óráján kihúztuk a gyufát, eléggé.
YOU ARE READING
Akiket mindig elítéltünk
Romancemert azokká váltunk lassan, akiket mindig elítéltünk. mi, akik félreismerték egymást akik megtalálták egymásban a művészetet aki titkolózott és aki gyanútlan volt akik mégis megérdemelték egymás szerelmét ✨
