Akiket mindig elítéltünk

E v i e

A villámfürdőzésünk után Lucas kis fabungalójába tértünk vissza. Csak másodszori belépésre vettem észre, hogy jobbra van egy konyha, amiből még egy ajtó nyílik, szintén jobbra, balra pedig egy WC-vel feltáblázott kis helyiség.

A bőröndömet a heverőre fektette Lucas, majd magamra hagyott a szobában. Odaléptem, és lassan kihúztam a cipzárt a táskámon, átnézni a tartalmát. Egy kis lapocska volt a tetejére téve, gondolom a fürdőruha alá, ezért nem vettem észre. Széthajtottam és átfutottam:

Carina!

Gondoltam, segítek Lucasnak, hogy tökéletes legyen a hétvégétek. Am' a nagy részét elloptam, sorry, de muszáj volt! Asszem' ezzel nem bántalak meg. Az A Ruha viszont az enyém, és lehetőleg ne essen baja, vagy kinyírlak, na, légyszike vigyázz rá! Asszem jól fog állni!

Jó szórakozást kíván, és reméli, hogy ő is veletek tart legközelebb:
Evelyn

Istenem, imádom ezt a lányt. A kisbőröndben volt még a ruhák mellett egy kis neszesszer, tusfürdővel, dezodorral, meg egyéb tisztálkodószerekkel, a fogkefe természetesen rózsaszínben pompázó. A holnapi szettemet pedig úgy álmodta meg a barátnőm, hogy egy fehér-citromsárga ejtett váló blúzt tett be nekem, farmer rövidnadrággal. Viszont ami a leginkább meglepett, az a bőrönd alján volt.

Amit említett. Az A Ruha. Csodálatos volt. Világos rózsaszín, fodros, harang alakú szoknyában végződő ruha volt. Csak azt tudtam volna mondani, hs ittvan, hogy köszönöm. De sajnos nem volt itt Evelyn. Gyorsan előkaptam a telefonomat, de azzal a lendülettel vissza is csúsztattam a táskámba azt, ahonnan elővettem. Nem. Nem lehet. Lucas kérése. Evelyn most nem lehet olyan kedvben, hogy válaszoljon. Hogy a boldogságomat most naivan az orra alá dörgöljem, mikor ki tudja, ő most milyen hangulatban lehet, otthon, vagy akárhol.

De hiszen, ez a levél olyan boldog hangvételű! Tudta, hogy boldogságot okoz nekem. Elő kellett vennem a telefonomat és bekapcsoltam. Lemerült. Igen, tudtam. Semmit nem tudtam ennél jobban most. Telefontöltő után kutattam, de nem találtam. Nem tette be Evelyn! Ő is ezt akarta, hogy a kettönké legyen ez a nap. Ez az utazás. Legalábbis, Lucas ezt mondaná. De akkor még nem tudhatta, hogy ez lesz. Hogy... írigy lesz? Biztos, hogy ez az? Meg kellett tudom. Semmire nem vágytam most jobban, mint arra, hogy leülhessek a kanapéra és Evelynnel beszélhessek. Hogy elmondja, mi történt. De hiszem tudom. Irígy, hogy nekem van barátom, hogy nekem most egy pihentető hétvégém lesz. De valahogy éreztem, a lelkem mélyén, tudtam, hogy nem ezzel van a baj. Akárhogy is, ez maximum csak rásegített.

- Lucas!- szólok a barátomnak. - Elkérhetem egy pillanatra telefontöltődet?

- Miért?- látom a gyanakvást pillantásában.

- Szeretném megköszönni Evie-nek, hogy ilyen cuki volt velem- varázsolok műmosolyt az arcomra.

- Majd megköszönjük mindketten, előben- válaszolja.- amikor hazaérünk

- Okés, de én most szeretném- makacskodok, mosolyjal az arcomon továbbra is.

- Carina, ez a nap arra van, hogy egymást megismerjük, hogy csak ketten legyünk és, hogy kizárjuk a világot. Rád is és rám is ráfér ez a kikapcsolódás.

- De...- próbálnék valami ellenérvet rávágni, de semmi nem jut eszembe. Lucas is félbeszakít. Megcsókol, de én alig viszonzom a csókját. Hagyom, de valahogy mégse.

Nem élhetünk álomvilágban, ha a világ összedől körülöttünk, akármennyire is megrészegít bennünket a szerelem!

De nem tudtam többet Evelynen gondolkodni. Tudtam, hogy a legrosszabbkor hagytuk otthon, egyedül, és egyszerűen borzalmasan éreztem magam emiatt. De most ez a kettőnk hétvégéje. Ki kell, hogy zárjam a külvilágot. Itt nem sírhatok minden nap, akár otthon. Nem. Meg kell mutatnom Lucasnak, hogy örülök, hogy itt van velem, és, hogy szeret.

- Egy percig se aggódj Evie miatt. Felhívtam, tegnap este még, amikor bealudtál a kocsiban. Beszéltem vele, és azt mondta, csak valami váratlan dolog történt, és sürgős is volt. -mondja Lucas, ahogy kinyitja előttem a cabriója ajtaját. Időközben átmentünk a házon, és elindultunk reggelizni.

- Rendben. Pontosan elmondta, hogy mi volt az a dolog? -érdeklődök rögtön.

- A részletekbe nem mentünk bele. Csak felhívott, hogy sajnálja és rendbe fogja hozni, ebben holtbiztos. Jó szórakozást kívánt, aztán letette.

- Rendben- bólintok. - Semmi konkrét?- hasogatom tovább a szőrszálakat

- Nem- rázza a fejét a barátom.

- Fogalmam sincs, mi lehet vele- támasztom meg a fejemet rákönyökölve a lehúzott ablak élére.

- Majd ha hazaérünk, elmondja, biztos. De ahogy ő is mondta, ez legyen a kettőn hétvégéje, vele ne törődjünk.- mondja már sokatszorra. Bárcsak el tudna ringatni ez a mámor.

A röpke út maradék pár perce szótlanul telt. Lucas az utat figyelte, én pedig a gondolataimba mélyedtem. Mégsem gondolkoztam semmi konkréton. Csak voltam. Néztem a tájat, Lucas figyelő arcát fürkésztem. Evelynről pedig mindig száműztem az agyamat.

Végül az út melletti parkolónak kijelölt részen állapodott meg Lucas, és párhuzamosan leparkolta autóját. Mindketten kipattantunk belőle, és kézenfogva a pizzériához igyekeztünk.

Amikor beléptünk, mindkettőnket megcsapott a tipikus, pepperónis, pizzakrémes, sültkemencés pizzéria-illat. A gyomrom egyből szintén felkapta nemlétező fejét, és bár nem valami rég reggeliztünk, máris követelte az ínycsiklandó szeleteket ebédre. A helyiség egyébként barátságos volt, fával kirakott lambériával és faasztalokkal, színes párnákkal kényelmesített faszékekkel körberakva. Az egyiknél mi is helyet foglaltunk, és felvette egy pincér a rendelésünket.

Az asztalon összekulcsolva pihent a jobb kezünk előttünk és Lucas egy szöfös sztorit mesélt. Nem igazán figyletem, csak bólogattam mosolyogva. Egy-két szó, amiket elkaptam, olyanok voltak, hogy napsütés, meg vihar, meg balesetek.

Hirtelen, eszembe jutott valami.

- Lucas?-szakítom félbe, amikor épp levegőt vett, hogy folytassa

- Hm?-kapta rám a tekintetét

- Egy ismerősömnek ma van a születésnapja, és fel szeretném hívni, felköszönteni, tudod. Elkérhetném a telefonodat?

- Öhm, persze, ittvan, de siess, mert mindjárt jön a pizzánk- csúsztatja felém a mobilját.

- Köszönöm- veszem el, és nyomom meg a főgombot. Jelkód. Vajon mi lehet?

- A születésnapom- mosolyog rám-és a születési évem két utolsó számjegye- teszi hozzá

- Hát, tudod...- kezdeném

- Hát tudom, hogy most vetted észre hogy egyáltalán nem vagyok egy bunkó paraszt, úgyhogy fogalmad sincs mikor születtem- túr bele a hajába mosolyogva

- Erre nem tudok mit mondani-nevetem el magam kínosan

- 061701- sorolja, én meg beütöm villámgyorsan a számokat

- Miért ez a háttérképed?- dobom fel a háttérképet, ahogy meglátom az alapértelmezett háttérképet, vagyis egy tengert, ahogy összecsapnak a hullámai.

- Az Apple ezt dobta, nekem meg bejött- vonja meg a vállát

- Értem- bólintok. Azzal felállok, és kisietek a pizzériából.