Akiket mindig elítéltünk

U t a z á s

- Oceanside-ba megyünk- árulja el Lucas, ahogy ráhajt a nyüsgő autópályára.

- El se hiszed, mennyire várom!- ujjongok. - És mennyire szeretlek- Ráhajtom a fejemet a vállára, és úgy nézem a mellettünk elszaladó tájat az úttest mentén.

- Nálam jobban biztos nem- nyom egy puszit a homlokomra, oldalra hajtva a fejét-. Hajnalra odaérünk. -mondja- Apámnak van egy háza az óceán partján, tudod, olyan kis fabungaló. Ezer éve nem jártam ott. Mindig meséli, hogy az édesapja levitte nyaranként és vitorláztak, hajnaltól napnyugtáig.

- Ez csodálatos.

- Viszont az apám engem egyszer sem vitt el. Azt mondja, veszélyes. -vonul át az arcán a szomorúság felhőként.

- De hát miért?- ráncolom a szemöldökeimet

- Mert a nagyapám úgy halt meg

- Ó. - üt meg hirtelen a hír- Sajnálom.- motyogom.

- Nem, nem. Nem kell. -hadarja- Apám előtte összeveszett vele. -magyarázza.

- Mi történt?- kérdezem folytott hangon. Egyre jobbrn felkelti az érdeklődésemet, mégis tudom, hogy nem kéne egy régi szálat ilyen erősen kitépnem belőle.

Sóhaj szakad fel belőle.

- Kicsi voltam. Tízéves, vagy annyi sem. - kezdi- Elutaztunk a hétvégére az óceánhoz, mint általában, akkoriban nagyon gyakran. - csak az útra figyel közben. Nem néz rám.- El akartam menni vitorlázni. De apám nem engedte. Azt mondta, túl veszélyes még.- elhúzza a száját, egy kicsit. Halvány grimasz jelenik meg az arcán- De engem ez nem érdekelt. -utálat ül ki mimikáján- Akkor csak azt láttam, hogy a nagypapám milyen biztosan áll a hajón, ami alapból a kikötőből se jutott még ki. Azt hittem, gyerekjáték, és nekem is simán menne. Tanított a nagypapa sokszor, kötéseket, meg az kikötőben állva kormányozgatni. De az nem volt, szinte semmi. De én mégis. Élesben is ki akartam próbálni. De apám azt mondta, kicsi vagyok még. Igaza is volt, igen. Persze, hogy az volt. De én nem akartam elfogadni. Nagyon csúnyán összevesztem apámmal. A nagyapa csak nézte, ahogy egymás fejéhez vágjuk a szavakat. Végül elfogadtam. Magamra zártam az ajtót. Aztán megpróbálta a nagyapa rábeszélni, hogy had' menjek vele. Ígérte, hogy vigyázni fog rám és, hogy biztonságban leszek. De apa nem ment bele. Biztonságot akart nekem csak. Ebből is egy vita lett. Én pedig csak sírtam az ágyamon, a takaró alatt. A nagyapát ez elszomorította. Összeveszett a fiával. Haragszik rá az unokája. Amikor vihar tombolt a fejében, kihajózott. Akkor sem tett másként. - sóhajtott. Ismét. Csak vezetett, és irányította a járművét. Még mindig. Hol egy kicsit lesütötte a szemét, hol a távolba révedt, néha pedig rám nézett, hogy követem-e még a történetét. De elkapta a szemeit mindig. Nem engedte, hogy találkozzon a tekintetünk. Hogy kiolvassam az érzelmeit. Úgy tűnt, ahogy folytak a szavai, mintha csak az útra koncentrálna. Még arra sem, mit mond. Nem akarta átérezni a saját szavait. És a súlyokat. Folytatta, folytatta, mondta. -Az ég szürke volt, emlékszem. Eleredt az eső egy félórán belül. Később aztán rájöttem, ezért nem engedte. Nem akarta, hogy viharba kerüljünk és valami gáz történjen. Erőt vettem magamon. Kimentem a nappaliba, hogy bocsánatot kérjek, mindkettőtől. De csak apámat találtam. Egy széken ült, arcát a tenyerébe temetve- itt elcsuklott a hangja- a nagyapa kiment a készülődő vihar ellenére. - fojtott hangon folytatta- másnap kaptuk a hírt a partiőrségtől, hogy a nagyapa felborult, annyira eltávolodott a parttól, hogy már hogy már nem ért időben vissza. A nyílt vízen pedig nem boldogul egyedül. Elvesztette az uralmat a hajó felett, és egyszerűen egy nagy széllökés kiszakította a vitorláját, aztán pedig védtelenül addig hánykolódott, míg bele nem fulladt a szeretett hajójával együtt.- elcsendesül. A végét már csak suttogta. Végül csend. Én meg sem tudok szólalni. Képtelen vagyok. Egy szó sem hallatszik kettőnk között. Csak a motor búgása, a szél süvítése mellettük, felettük, körülöttük. Néha egy dudaszó hallatszik, de az sem túlzottan zavarja meg ezt a nyomasztó semmit.

- A nevem, a Carinae egy csillag.- töröm meg végül a csendet.

- A Hajógerinc, igen. -vágja rá- Ezért adtam neked ezt a buta becenevet.- megvetően veti szemeit az útra.

- Miért?- nézek rá értetlenre festett tekintettel. A szemeit keresem. Olyan rég találkoztak már a tekinteteink.

- Mert- néz végre mélyen a szemembe, ahogyan megáll egy vörösre váltó jelzőlámpánál- amikor tízéves voltam, a nagyapa megígérte, hogy megtanít a tájékozódásra a csillagokkal. Egyik éjszaka, pont a tizedik születésnapom éjszakáján a nagyapa fennmaradt velem késő estig. Éjfélkor pedig kilógtunk a tengerpartra közösen. Csak a kettőnk titka volt- mosolyodott el csillogó szemekkel- az égre mutattam, és megkérdeztem egy csillagról, ami pontosan felettem volt, hogy melyik az, hogy hívják. Az Carinae volt. Pontosan az. Azt mondta, az a kedvenc csillagja, és mindig az után megy az óceánon, ha éjszaka hajózik. Ugyanis Hajógerinc, lefordítva. - ismét elcsuklott a hangja- Aztán nem sokkal történt minden. Ez a sok szörnyűség.

Mosolyogva bólintok. A lámpa zöldre vált, aztán gázt ad.

- Az én kedvenc csillagom is ez lett. Bár nem tudom, létezik-e ilyen.- mosolyog még mindig.

- Biztosan létezik- szólalok meg. -De most már remélem nem kell ezt a hülye nevet használnod állandóan.

- Pedig a szívemhez nőtt.- néz a szemembe csillogó szemeivel. Boldog.

- Nekem annyira azért nem- nevetem el magam egy kicsit- De te most az útra figyelj, mert kinyírsz mindkettőnket, és abban egyetértünk szerintem, hogy nem díjaznánk.

- Honnan tudod?- dobja fel a kérdést- Én nem félek a haláltól. -húzza apró mosolyra a száját.

- De jó témát találtunk- vonom meg a vállamat. Elnézek, messzire

- Honnan tudod, hogy feltétlen rossz lesz ott?

- Okéh, ezt most hagyjuk abba- próbálom leállítani

- Téged nem érdekel?

- Szerintem, most nem erről kéne beszélgetni. Elég sokszor gondolkodtam már ezen. Túl sokat. Szerencsére azonban, soha nem kellett megtapasztalnom. -hadarom. Érzékeny pont, hát persze. Ő nem tudja, milyen volt nekem általánosban. Milyen volt nekem a gimiben. Milyen volt nekem... nélküle. Nélkülünk.

Látom, hogy a tekintetemet keresi, de én azt szüntelen magam elé akasztom. Nem akarom, hogy bármit is kiolvasson a szemeimből. Túl sok lenne az most neki. És nekem is, nem mellesleg. Ugyanazt csinálom, amit ő, percekkel ezelőtt.

- Hát, biztos- zárja le ennyivel.

- Gyönyörű a naplemente.- suttogom magam elé a szavakat. Fogalmam sincs, miért.

Azt hiszem, mindkettő múltja elég ködös ahhoz, hogy ne merjünk visszamenni oda, ahonnan jöttünk. Eltévednénk. Vagy esetleg, máshogyam, de soha, soha nem tudnánk visszajönni.

De hát a múltunk tett minket azzá, akik most vagyunk.