Akiket mindig elítéltünk

S e b a s t i a n

A csend őrjítő volt, ahogy ólomsúlyával a szobára nehezedett. Az ablakban ültem, figyelve, ahogy a nap lassan a város alá ereszkedett. A sorházak sápadtfehér falaid vörösre festette ecsetével az alkony. A felhők lustán terpeszkedtek az égbolon, vattacukorszínű foltokat felstve az égre.

Az igazság olyan dolog, amit jobb, ha sosem tárunk fel valaki előtt. Hazugságban élni talán jobb, mint a valóságtól gyötörve, legalábbis, az én helyzetemben biztosan. Az, hogy valójában nem is az az apám, akit 16, vagyis már 17 éve annak gondoltam, valójában csak a mostohaapám, az anyám második férje, és az, akinek a lánya vagyok, akitől a vörös hajamat, az apró szeplőimet, a zöld szemeimet örököltem, valójában 16 éve halott és soha nem is imerhettem meg. Hogy történhetett ez?

Annyi regény van, dráma, ahol a szülők kiléte mintha egy bepárásodott üvegfalot egy mozdulattal letörölve kiderül, hogy ki a hitt családjában valójában kicsoda. De mégis. Sosem gondoltam, hogy ez az én családomban előfordulhat. Hiszen annyira valótlan. Annyira, esélytelen, hogy valami olyat tudjon meg az ember a tizenhetedik születésnapán, amit eddig sejteni sem tudott?

Az ablakból bedőlő éles napsugarak fekete foltokat égettek a szemembe, ahogy a plafonra vetítettem tekintetemet, de nem tudtam másra gondolni per pillanat.

Igazán ironikus volt, hogy az asztalamon pont a félkész, vagy inkább, félig összecsapva megírt francia beadandóm várta, hogy nyilván örökölt francia nyelvérzékemmel csodás mondatokat görbítsek a lapra. Hiszen francia felmenőim voltak, több is, mint azt bárki gondolná. De akármennyire is megy a szóismétlés, a francia annál kevésbé.

Milyen lehetett Franciaországban felnőni? Egy pékségben franciául reggelit venni? Egyáltalán, mivel fizettek akkor az emberek ott? Anya vajon sokszor látta az Eiffel-tornyot? Van a szüleimnek közös lakat valamenyik hídra zárva, kapcsolatukat összetartva? Mi lett volna, ha anya nem jön el onnan, soha, és egy külföldi családban, egy másik országban növök fel, miközben egy másik anyanyelvet beszélek? Most franciául gondolkodnák?

Mi lett volna, ha, mi lett volna, ha, mi lett volna, ha...

A gondolataimból két félénk kopogtatás zavart fel.

- Ki az?- vetem oda, rekedtes hangon. Az ajtó kinyílik először résnyire, majd teljesen, Sebastian pedig átlépi az apró küszöböt. Barna haja kusza szénabogylaként ül fején, szőke tincseket csíkozva benne a lemenő nap erőtlen sugaraitól.

- Sajnálom- szólal meg halkan.

- Mit sajnálsz?- kérdezem. Hangom megvetőnek tetszik, mégsem szántam annak.

- Mindent, ami történt. Megértem. Ami...

- Nem értesz te semmit!- csattanok fel

- Hát hogyne érteném! - lép egy lépéssel közelebb- A szüleink együtt menekültek el

- Akkor is vannak szüleid, azok, akiket mindig is annak hittél! -hadarom, hangom pedig éles, mint egy kard pengéje- Nem éltél 17 évig hazugságban és nem tudtad, milyen volt, amikor beszéltél és az emberek nem értették, miért beszélsz úgy, ahogy! Hát nem érted?! Istenem, ezzel szartam el az életem, ezért nem voltak soha barátaim. Nem értették soha, mit mondok. Nem úgy gondolkodtam, mint ők. Nem úgy éreztem, mint ők. Egy flancoló, nagyképű franciának néztek, amikor aztán megtudták, mi az igazság, mindez az akcentusom miatt és mert nem akartam egy olyan társadalom puzzle-darabkája lenni, hagyva, hogy méretre vágva beleilljek!

- Nem nézett senki sem nagyképűnek, Carina! -leült velem szembe, az ablakpárkányra.

- Te ezt nem értheted- ismételem, kerülve a tekintetét.

- De. -válaszolja- Értem. Tudom. -megremeg a hangja- Mindig is tudtam, hogy nem vagyok olyan, mint a többi amerikai. Tudtam, valahol mélyen. És mindig ezt próbáltam elfolytani

- Pont ugyanolyan vagy, mint minden amerikai srác. -nézek végig rajta unottnak tetsző hangon

- Nem kívülről. -rázza meg a fejét- Belül. Soha nem éreztem jól magam a bőrömben. Pont, mint te- néz mélyen a szemembe- De te élvezed is, hogy fura vagy.

- Egy beképzelt senki vagy kívülről. -állapítom meg- Ebben olyan biztos lehetsz, mint hogy az ablak itt van mellettem. Ugyan, honnan is tudnád, hogy pont én milyen vagyok? Magadhoz sem értesz, nemhogy hozzám!- majdnem elnevettem magamat.

- Igen. Mert eddig olyan akartam lenni, mint minden amerikai. Beképzelt senki. Kamu beceneveket találtattam ki mindenkivel, mert a Sebastian annyira gáz volt. Elkezdtem olyan ruhákat hordani, amik egyáltalán nem tetszettek, nem is álltak jól. De azt hittem, hogy ettől ugyanolyan leszek, mint mindenki más. Átlagos akartam lenni. Olyan ember, aki ha szembe megy veled az utcán, keresztülnézel rajta, mert semmi nem kelti fel az érdeklődésedet rajta.

- Sikerült- mormogom közben.

- Igen. De ez nem én vagyok. Carina, megtanítottál valamire. Arra, hogy merjek önmagam lenni. Ne akarjak olyan lenni, aki nem vagyok. Ennyi. És ezért mindennél jobban tisztellek. Legyek francia ezer amerikai között. Többe soha, de soha nem fogom elfolytani az érzéseimet, azt, aki valóban vagyok.

És akkor valami olyan történik, ami látszólag mindkettőnket meglep. Megcsókoljuk egymást. Nem tudom, én csókolom meg őt, vagy ő engem, a lényeg, hogy ajkaink összetapadnak és szinte szikrákat vet, ahogy csókolózunk. Amikor elhúzódnák, Sebastian előredől, egészen, ameddig a hátam az apró kis párnára nem hajlik teljesen. Érzem, ahogy Sebastian ajka a nyakamra téved, ahogy kis ketrecbe szorít kezeivel az ablak alatt. Kezei a hátamra tévednek, végigsimítva a vállaimat. A ruhámhoz közelítnek ujjai, nyilván hogy lehúzza a cipzárját, amikor a felismerés nyílvesszőként fúródik a szívembe. Azonnal elhúzódok tőle, és leugorva a szivacsról pofon vágom Sebastiant és kiviharzok a szobából. Én ezt nem tehetem

- Carina! Mi, mi történt?!- siet utánam, arcára szorított kezével

- Sebastian, te, te vagy én, vagy a... mi a jó szent szart akartunk művelni?!- szinte ordítom, ahogy a hajamba túrva nekidőlök a folyosó melletti falat borító lambériának.

- Carina? Mi?-értetlenkedik, fürkésző tekintete szinte szaladgál az arcomon

- Nem érted?! Nekem van barátom!-könnyek égetik a szememet, a torkomat, másodszorra a mai nap- Nem szabadott volna, még a csók sem! Te jó ég!

- Hát ezt előbb is mondhattad volna- vágja rá

- Én?! Te akartad annyira! Te...

- Hát, mert mi a szart csináltam volna?! -vág vissza hevesen

- Mondjuk nem egyből rajtam kiélni a perverz vágyaid, te fasz! Szerintem ez nálatok sem divat, hogy a fél órája ismert csajt rögtön...

- Én vagyok a fasz?! -a hangja szinte hullámvasút, ahogy remeg, majd gyűlölettől festve szilárdra vált. Mintha nem is tudná eldönteni, szomorú vagy dühös- Én?! Nem én smárolgatol más fiúkkal, amikor barátom van!

- Most azonnal fejezzük be, jó?!- sóhajtok, de a levegőt az idegességtől bizonytalanul fújom ki.

- Miért? A szüleid elvitték az őseimet körbevezetni a kis városotokon. Nem hall meg minket senki. Na- kezét a nyakamra emeli, és erővel felemeli a fejem. Erősen az ajkait az ajkaimra nyomja, ahogy megcsókolna. Lucasszal ellentétben semmi, de semmi gyengédség nincs a csókjában. A falnak nyom testével, szinte érzem, ahogy megfeszül a teste, ahogy hozzámsimul minden millimére. Nyakamra vezeti a kezét, mellkasával minden levegőt kiszorít tüdőmből. Egy pillanatra szétválnak ajkaink, levegőt veszek, Sebastian pedig a nyakamról ismét a hátamra tér ujjaival, de kitépem magam a karjainak szorításából. Lassú reflexei cserbenhagyják, és már fent is vagyok a lépcső tetején, amikor utánamindul. Mosolyra húzom a számat, ahogy bevágom magam mögött az ajtót és elfordítom a kulcsomat benne. Nekidőlök az ajtónak, majd megfordulok és a hátamat nekivetem a falnak. Lassan csúszok lefelé, majd leülök, és a kezeimbe temetem az arcom.

Ki vagy te, Sebastian Hensley?