Akiket mindig elítéltünk

P é n t e k

Minden tinédzser, velem egykorú diák, a péntek délutánt azzal tölti, hogy jól érzi magát. Vannak, akik a barátaikkal elmennek egy olcsó szórakozóhelyre, és piálnak. A műveltebb réteg mozizik a barátaival, vagy otthon pizsipartiznak egyet. Esetleg színházba megy a családjával, ismerőkkel. Egyszóval talál magának elfoglaltságot. Lehet, hogy jó szórakozási lehetőséget, lehet, hogy egy kicsit színvonalul alulit választ és az utcán tölti az egész éjszakát, vagy a zsaruk közelében. Ki tudja? De kit érdekel? A lényeg, hogy elvan. Jól érzi magát. És végképp nem unatkozik.

De én soha nem tudtam Horatius ,,Carpe diem!", vagyis, ,,Élj a mának!" alapelvét magamra venni ennyire. A bulikban mindig én voltam a fekete bárány, aki a sarokban "blogot írt", és aki részeg barátait a vállán hazakísérte támogatta. Egy idő után azonban megszokták ezt a barátaim. Észrevették, hogy egy senki vagyok, röviden és tömören.

És nem is hívtak többet sehova.

Rosszul tettem volna? Mit? Hogy mértéket tartottam? És hogy nekik ez nem tetszett? Ő bajuk, nem az enyém.

Evelyn gyakran társaságom az ilyen érzelmileg elhavazott időszakaimban mint most, de éppen beteg. Szeretnék beszélni vele. De nem rohanhatok ajtóstól hozzá, hogy oldja meg a problémáimat, mikor azok tényleg a saját dolgaim, és nekem is kell, hogy világosságra hozzam belőlük az igazat.

Legalábbis, én így gondoltam. De Evelyn számításaimat egy vízszintes vonallal abban a pillanatban keresztülhúzta, amikor a számomat tárcsázta. A rezgő készüléket a kezembe véve elhúztam a vigyorgó képe alatt a zöld kis telefonkát, és fülemhez emeltem.

- Igen?- szóltam bele fojtott hangon.

- Carina- kezdi a barátnőm köszönés nélkül, halkan, nyugodtan-, beszélnünk kell.

- Igen?- ismételtem

- Lucas hívott- közli csendesen. Nem volt ideges.

- Mindent elmondott?- kérdezem félve

- Nagyjából.- válaszol- öt perc és ottvagyok nálad. -teszi hozzá

- Mi?- értetlenkedek

- 5 perc múlva csengetek nálatok!- ismétli meg. Szóval nem viccelt. Azt hittem, mond még valamit, de nem. Semmi.

- Hahó- szólok- semmi?

Nem. És le is tette, befejezve a hívást.

Aztán rezzent egyet a telefonom, ahogy a szemeim elé vettem, a fülemről.

EvYd: Úgy öltözz, hogy lehet, hogy elugrunk mekizni, vagy starbucksba.

Aztán mégegyet. Vagyis, kettőt

EvYd: Ajánlom, hogy a van goghos poloban gyere

EvYd: ❤️

Nem fogom felvenni. Ebben biztos vagyok. Soha biztosabb nem voltam semmiben. Akkor sem, ha már két éve egyszer sem vettem fel. Lehet, három, de mindegy. Biztos, hogy nem. Max. úgy teszek, mintha nem néztem volna meg, elvégre még nem nyitottam meg az appot, így nem tudja, hogy elolvastam. Szóval, nem vettem észre, és kész.