Akiket mindig elítéltünk

I g a z s á g

- Dehogynem, anya, értem! -vágok vissza- Azt mondtad, a nagymamám nem veszi át a leveleket, amiket küldesz neki! Ezen mit nem lehet érteni?- emelem fel a hangomat a kelleténél kicsit erősebbre, mire az asztal körül ülők tekintetei rámszegeződnek hirtelen.

- Nem értheted. Ezt tényleg nem!- rázza a fejét Anya.

- Akkor magyarázd el! -csuklik el a hangom- Anya, amióta hazajöttetek, azt sem tudom, mi történik körülöttem! Először az, hogy bejelented a vacsorát, aztán az, hogy szinte eltiltasz a barátomtól, és arról kezdesz el papolni, hogy így az élet úgy az élet, most pedig ez?! Anya, ha valamit nem értek, akkor az te vagy! -hadarom, és szinte érzem, hogy könnyek épetik a torkomat, amiket nem hagyok, hogy kitörjenek belőlem, mert akkor soha nem tudnám abbahagyni a zokogást.

Mély sóhaj szakadt fel anya torkából.

- Tudod, hogy a Sebastian, a Charlotte, a Henriette milyen országból származó név?- néz mélyen a szemembe. Pupilláit körbevevő zöld íriszeinek látszatára mégnagyobb lendületet kap a szívem a mellkasomban vadul kalapálva.

- Tudom. -bólinok. Többet nem tudok mondani. Egy hangot sem.

- És tudod, mi volt a nevem, mielőtt hozzámentem Thomashoz?- Thomas Lane, az apám, lesápad az asztalfőn keresztneve hallatán.

Felsóhajtottam. Nem szabadna, de tudom. Lesütöm a tekintetem. A tányéromat kezdem fürkészni, de szinte lángralobban az arcom, ahogy érzem rajta a két család fürkésző tekintetét.

- Mi? Mondd ki.- szól Anya, megelégelve az időhúzásomat.

- Charlotte... Charlotte Dufour. -suttogom magam elé erőtlen hangon.

- Amikor óvodába jártál, szinte minden nap megkérdezték, tőlem örökölted-e a szépérzékedet, hogy ilyen szép ruhákat hordasz. Úgy öltözködtem, mint mindenki más, itt Amerikában. Olyan volt a házunk, mint a szomszédainknak. Téged is úgy öltözetettelek, neveltelek, tanítottalak, mint bárki más a lányát vagy fiát. Modták, hogy vigyelek el logopédushoz, mert néhány betűt nem úgy ejtesz, mint a csoporttársaid, ézért sokszor nem értik, mit mondanál, ezért nem is igen próbáltak barátkozni veled. Soha nem értettem, ezt miért mondják. Aztán egyszer rájöttem. Az akcentusom miatt. Egyszerű, mégis láthatatlan volt számomra. Lehet, még ma is megvan, nem tudom. A francia akcentusom miatt.

- Szóval... -ha bármi lett volna a kezemben, biztos, hogy elejtem. Az összes szerencsém az volt, hogy így csak egy hideg zuhanyként ért a felismerés- mi? Hogy... te tényleg francia vagy? Azt hittem..., azt sem tudom, mit hittem. A szüleid, vagy az egyik nagyszülőd volt, akitől örökölted a nevet vagy valami- csak hebegtem. Őszintén, azon is csodálkoztam, hogy értelmes mondatok jönnek ki a számon. -Az útleveledben láttam, mielőtt elindultatok valahová, és megkérted, hogy hozzam ki a hálóból-magyarázom- kiesett egy pótlap, azon láttam, hogy a lánykori neved Dufuor

- Igen. Francia vagyok. Henriette gyerekkori barátnőm. -kapja el a tekintetét rólam, hogy Mrs Hensley szemébe nézzen- Együtt jártunk iskolába, aztán a gimnáziumba. Istenem, de jó idők voltak! Gondtalanak voltunk, és szabadok, egyetlen dolgunk volt, hogy tanuljunk, de néha még az sem. És mosolyogni. Csak mosolyognunk kellett és boldognak lenni. Minden nap boldogok voltunk, addig a napig, amíg be nem zárt a városban a gyár. Cipőket készítettek a dolgozók. Anyukám és apu is ott dolgozott. Munkanélküliek lettek. A félretett kis pénzünkből éltünk, amíg a szüleim új munkát kerestek. Anya mellette ruhákat foltozott, de azzal sem keresett sokat. Háború tört ki, Apa beállt katonának a seregbe, ketten maradtunk Anyával otthon. Munkája még mindig nem volt, de Apa kapott a seregtől annyit, hogy pont ne haljunk éhen. Egy este, megismertem egy fiút. Nagyon helyes volt. Mint minden francia fiú- húzza szomorú mosolyra a száját- Mathiasnak hívták. Ahogy este megszólított, hirtelen összerezzentem. Tél volt és fáztam, a ruháink nagy részét vagy elégettük, hogy meleg legyen, vagy eladtuk, hogy keressünk vele egy kis pénzt. Mathias minden este ottvolt, ahol az első este, az utcánkat átszelve ment haza és mindig köszönt. Egy nap megkérdezte, hogy hívnak. Elmondtam. A következő este azt mondta, menjek vele, bálba megy. Ruhám nem volt, honnan lett volna, de már azt sem tudom honnan, kerített rám egyet, talán az anyjától kérte kölcsön. Sok helyre elhívott még aztán. Farsangokra hívott februárban, együtt táncoltunk és kár volt tagadni, beleszerettem. És szerelmesek voltunk. Hirtelen elfelejtettem minden bajunkat. Nem számított más, csak ő. Amikor elmúltam 18, egy hátizsákba pakoltam mindenemet. Azt mondtam anyámnak, szerencsét próbálok Amerikában. Ő csak annyit válaszolt, siessek haza. Apával fog várni, és találni fog egy jól kereső állást addigra, tökéletesre csiszolják életünket.

- Sikerült neki?- pillantok rá.

- Fogalmam sincs. - rajzol ujjával köröket a szalvétára- Soha nem mentem haza. A leveleimre sem válaszolt Anya. Lehet, hogy nem kapta meg, lehet, hogy nem akarta megnézni. Az is lehet, hogy... hogy már nem nézhette meg. Hajóra szálltunk, és négy napon át utaztunk, remélve egy jobb életet, és boldog életet, hogy minden olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk. Vettünk egy házat a még otthon felvett olcsó hitelből, és alkalmi munkákat vállaltunk. Bébisytterkedtem, Mathias pedig, mivel megvolt a jogosítványa, egy céghez szegődött futárnak. Aztán megszülettél te, és édesapád gyönyörű vörös hajadat örökölted.

- Mi? Hogy... -kapkodok szavak után

- Várj. -emeli fel az ujját- Mathias egy éjszakai műszakából nem tért haza. Rosszul fordult egy hídon, lehet, hogy egy vad szaladt el előtte, attól rántotta el a kormányt. Az is lehet, hogy eltérítették direkt, akármi. Meghalt. A holttestét soha nem találták, de nem is kerestetethettem, nem volt annyi pénzünk. Üres koporsót temettünk el, és imádkoztunk, hogy nyugalomra leljen édesapád, bárhol legyen. Pár héttel azután, megszülettél.

- És akkor...

- És akkor kicsoda Thomas Lane, akitől a neved is örökölted? Nem sokkal apád halála után ismertem meg. Amikor megszülettél. Ismerkedtünk, ő szerelmet adott nekem és próbálta elterelni a gondolataimat a gyászról. Még nem hordtam mást, csak feketét mindig, amikor egy fél évre rá elvett, neked pedig az ő nevét adtuk. Többé nem voltam francia én sem, amerikai lettem, azzal, hogy Lane lettem. Legalábbis, próbáltam.

- És Henriette?

- Henriette végig velem volt. Miatta használtam néhol a többesszámot. Együtt jöttünk ide, Amerikába, először együtt is laktunk, hárman. Mathias, és mi ketten. A lakbért közösen fizettük, együtt főztünk, és mindig segítetett, amíg várandós voltam. Miután... összeházasodtam Thomasszal, akkor hagytam ott. Akkor költöztünk ide, délebbre. Tartottuk a kapcsolatot, SMS-eztünk, telefonálgattunk minden szombaton. Ő is férjhez ment, lett egy fia, aki melletted ül, Sebastian. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy francia nevet adjon a fiának, de én nem tettem. Carinae lettél, egy csillagkép után. Meggyűlt a bajom, mire elfogadták, hogy anyakönyvezzék, így is levették az e betűt a végeről, de biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. Carinae lettél, hogy hajógerincként tartjad új életünket biztonságban.

- Értem.- bólintok.

Percekig csak csend lengi be a szobát.

- Mi az igazi vezetéknevem?- kérdezem halkan.

- Monteil. -feleli Anya- Carinae Monteil.