Akiket mindig elítéltünk

M e g l e p e t é s

A moziról elég szerintem annyit mondanom, hogy nem lett nagy kedvencem a Star Wars. Igaz, nem láttam egy részt sem, de ez akkor sem jött volna be- úgy érzem- ha az összeset látom ezen kívül. Lucas persze rögtön a sorozat védelmébe állt ,és hevesen magyarázta, hogy ezek csak ilyen béna utófilmek, és semmi értelmük. Azt állította, az eredeti az az első három rész volt, amiket még a '70-es, 80'-as években adtak ki.

Hevesen bólogatva jeleztem, hogy oké, felfogtam, csak fejezze már be, és váltsunk témát.

Valami mégis szemet szúrt nekem. Vagyis inkább, megütötte a fejemet. Evelyn csendes volt. Nem szólt bele. Nem hadarta az infókat a filmről. Nem vitatkozott Lucasszal, hogy most ki halt meg, mi történt, vagy éppen, hogy miért. Nem. Csak nézett maga elé, csendesen.

Akkor jutott eszembe, hogy a film közepén a telefonjával kiszaladt a mosdóba, mert hívta valaki. Sürgős lehetett, az biztos, különben egyszerűen csak kinyomta volna és nem zavartatta volna tovább magát. Meg hát, Evelyn telefonja általában rezgőre van állítva, vagy teljesen le van halkítva, és még az a funkció is ki van kapcsolva. Most azonban, hangosan hallatszott fel az iPhone-ja egyik alapértelmezett csengőhangja a hangszórókon. Ez is szöget ütött a fejemben.

- Evelyn, minden oké?- néztem vissza rá, ahogyan Lucas egy pillanatnyi szünetet tartott a kritikamondásban.

- Persze.- hangzott folytott hangon a válasza. A hangja náthás volt. Mintha sírna. De nem láttam, pontosan. A tekintetét a cipője előtt lesütve hagyta, nem nézett rám.

Segélykérően pillantok Lucasra, hátha ő tud valamiről, de csak a fejét ingatja.

- Bocsi, csak tudod, van ez a fránya allergiám, tavasszal mindig kijön- törli meg a szemét egy zsebkendővel.

- Nem, nem tudok ilyenről- rázom a fejemet. A tekintetét keresem, de kerüli, nem akarja felemelni szemeit.

- Szerintem, jobb, ha most hazamegyek- fordul az ajtó felé.

Meg sem várja a választ, elindul. Utánaiszkolok.

- Evelyn! Evelyn, kérlek!- fogom át a karommal a vállát, ahogy odaérek mellé. Kibújik az ölelésemből.

- Tényleg, semmi sincs- hadarja- csak kicsit beteg vagyok. Semmi egyéb... tényleg... nincs... velem.- préseli ki a szavakat magából. Hallom, ahogyan minden egyes lélegzetvétel a nehezére esik.

Az állara teszem a kezem, és felemelem a fejét. A szemeibe nézek egy pilanatra. Fájdalom. Iszonyatos fájdalom tükröződik belőlük rám. Az íriszei körül vörösen izzott a szemgolyója, hosszú csíkokat húzott az arcán a sok könnypatak. Soha nem láttam még ennyire szétesettnek a barátnőmet.

- Evelyn- suttogom. Csak ennyi jön kina számon.

Megfordul. Szalad. Én pedig, utána. Beszáll az egyik liftbe, és egy gombnyomással idő előtt bezárja az ajtajait. A két fémlemez előttem záródik össze.

Egy kövér könnycsepp szalad végig az arcomon. Útra indul. Dombokat mászik meg, völgyeket siet keresztül, aztán ahogyan elfogy az út alatta, a padlóra csöppen.

Lucas karol át hátulról. Megpuszil a fejem búbján, és végigsimít a hajamon.

- Gyere, menjünk.- unszol. Az ő hangja is szomorúságtól cseng.

- Nem megyek. -Földbe gyökerezett lábbal állok az összezáródott liftajtók előtt. - Mi történt Evelynnel? -kérdezem Lucastól. Vagy inkább magamtól. De hát én sem tudom. Akkor, inkább, a világtól. A liftajtótól. A lifttől. A pláza nagy üvegajtós bejáratától. Evelyn könnyeitől. Evelyn szívétől. De nem kaptam választ.

- Fogalmam sincs. De gyere- ismétli, tovább hívva magával.

Megfogja a kezemet, és magával húz. Nehezemre esik elindulni.

- Még soha nem láttam ilyennek.- rázom a fejemet. Csak meredek magam elé.

- Figyelj. -áll meg. Szembefordul velem. Az arcomat a tekintetébe emeli gyengéden. Az arcát fürkészem egy kicsit. Nem szól még semmit. A kék szempárokat, amik szomorúságtól árnykékba vontak. A száját. Azokat a vékony kis, puha ajkakat. A homlokán az aprócska ráncokat. A szeme alatti kis dombokat. Az arcán a kis mosolygödröket. Minden apró részletét feltérképezem a barátom arcának. Végül találkozik a tekintetünk. Megszólal- El fogja mondani. Én sem tudom, ahogyan te sem. De nekem Evelyn eddig is feltűnően csendes volt ma. Rossz hírt kaphatott. Olyat, ami csakis rá tartozik. El kell fogadnunk, hogy van, amit csak neki kell, hogy cipeljen.

- De hát segíthetnénk is neki! -fakadok ki.

- Segíteni. Igen, segíteni is fogunk rajta.

- Miért csak fogunk? -révedek könnyeltől fátyolos szemmel a tekintetébe.

- Mert most nekünk az lesz a dolgunk egy pár napra, hogy jól érezzük magunkat- csókol meg

Felszalad a tekintetem, és szerintem a csókunkban is érzi az értetlen érzésem.

- Azért, Hercegnőm, mert elmegyünk az óceánhoz- kapja elő a zsebéből a csilingelő kocsikulcspárokat.

- Jézusom!- ugrok a nyakába, és egy óriási csókot adok neki, olyan csókot, amilyet még soha nem adtam. - Köszönöm szépen!

- Akkor, indulás? - emeli maga elé a karját, pontosan az enyém elé

- Indulás- kulcsolom rá szorosan én is az övéire ujjaimat. Leengedjünk magunk közé, majd az autójához húz.

El sem hiszem.