Akiket mindig elítéltünk

E m l é k

A rádió Lucas kocsijában is szólt. Mivel most reggel indultunk, vélhetőleg késő délután fogunk majd hazaérni, ami elég hosszú út lesz. Az anyósülésen elnyúlva kapcsolgattam a rádió gombját, csatornákat keresve vele. Szerencsémre Kaliforniában bőven akadtak adók, úgyhogy a választék szinte a végtelenségig húzódott.  A rapet egyikünk sem szereti, miután felpillantva megláttam Lucas összehúzott szemöldökeit, valami hip-hop kántálás se nyerte el a szívünket, a harmadik csatornánk stand-uppooltak, a negyediken meg beszélgettek. Az ötödiken végre éppen zeneszó csapta meg a fülünket. Ismerős dúdolás volt egy része, a szívem pedig a mellkasomra kezdett nehezedni, már a zenére magára.  

- You say you love me, I say you crazy, we're nothing more than friends- kezd bele Anne-Marie a FRIENDS-be énekelni. Hát persze. Ismertem ezt a számot. Szerettem is, csak annyi emlék töltötte meg gondolataimat, ahányszor a szövegét is hallgattam, és nem zártam ki az elmém a hallgatásából, hogy csak a zenére fókuszáljak.

Akaratlanul is a rádió gombjához nyúltam, hogy továbbkeresve átlépjük Marshmello zenéjét.

- Nem szereted?- pillant rám Lucas, az útra fordított szemeivel félresandítva, hangjában apró csodálkozással.

- Nem- vágom rá halk, erőtlen hangon.- vagyis... -rázom meg a fejem. Ha ő őszinte velem, mindig, akkor nekem sem kéne, hogy magamban tartsam azt, amitől legbelül sokszor ordítottam volna.

- Emlékek?- fürkészi a tekintetem, el-el pillantva a forgalomról.

- Emlékek, igen. Fájó emlékek. -sütöm le tekitetem, ahogy kezeimmel a pólóm anyagának alsó szegélyét matatom.

- Sajnálom- suttogja- Bármi is legyen.

- Nem kell sajnálnod- rázom meg a fejem- Rég volt már. Nagyon rég.- Lucas még mindig lesütött tekintetem keresi, de nem hagyom, hogy megtalálja.

- Figyelj- kezdi- ha valami baj van, nyugodtan mondd el. Biztos vagyok benne, hogy találunk rá megoldást. -Akaratlanul is felpillantok. Lucas szótlanul néz rám. Ahogy találkoznak pillantásaink, tekintetében megcsillan a szomorúság, ahogy valami kiváncsisággal vegyül világos íriszeiben, amik olyan élesen ellentmondanak mind sötét hajától, mind fekete pupilláitól.

Találunk.- Visszhangzott gondolataimban újra, meg újra, mintha tudatom egy üres, sötét űrré tömörülne az emlékeim súlya alatt összeroskadt gondolataim felett.

- Nem, erre már nem lehet. Már megoldottam. -lesütöm a tekintetem megint. Lucasnak nem rám, hanem az útra kell figyelnie.- Így is lehet végülis nevezni.

- Hogyan?- kérdezi, s szemében ismét megcsillan valami tört sugara a szomorúságnak, ahogy visszafordítva a tekintetét, felpillantok én is. 

- Hosszú lenne elmondani. Nagyon hosszú.

- Ha nem szeretnéd, félretehetjük. - szalad a válasszal Lucas- De lehet jobb lenne, ha beszélnénk róla. Nekem is jobb lett, hogy megoszthattam veled- fűzi hozzá.

- Ha nem szeretnélek ennyire, azt mondanám, nem mondom el, és magamnak tartom meg...- hadarom, mert minél előbb a végére akarok érni ennek a mondatnak.

Lucas pillantása most üvegessé válik.

- ...De mivel mindennél jobban szeretlek, és azt szeretném, hogy egy titkom sem legyen előtted, akárhányat tartogatok a legmélyebb helyeken- folytatom hamar- Elmondom.- bólintok egy aprót.

- Ha nem szeretnéd, nem erőltetem. -fürkészi az arcomat, próbál kiigazodni azon, mit érzek valójában.

- De szeretném. Én is tudok rólad mindent- válaszolom, mosolyt erőltetve arcomra

- És én is azt akarom, hogy mindent tudjak rólad. Mindent. - És valahogy érzem, hogy legszívesebben most szembefordulna velem, és megszorítaná a kezem, végigsimítaná hajam, vagy megölelne és megcsókolna, viszonzásképpen, hogy kifejezze, ő is annyira szeret engem, mint én őt.

- Szóval, az egész pár évvel ezelőtt történt. 12 éves lehettem, vagy annyi sem. Rám írt egy srác, Messengeren, hogy mi régen ismertük egymást, és megkérdezte, mi lenne, ha beszélgetni kezdenénk? Hát, beszélgetni kezdtünk. Először hébe-hóba, aztán szinte mindennapos lett. Hazaértem az iskolából, már vagy volt tőle egy üzenet, vagy én írtam neki azonnal. Nagyon-nagyon jó barátok lettünk, tényleg. Imádtam vele beszélni, hogy mindig meghallgatott, hogy minden témában tudott valamit válaszolni, szinte mindent meg tudtunk beszélni, bármi volt az. Volt egy barátnője,  kb. egy hónap után viszont szétmentek, mondván, egyiküknek sem jött be igazán a kapcsolatunk. Elég sokszor felhozta, sokat beszéltünk róla. Mondom oké, oké, de haladnánk tovább? Ha eleve nem ment, miért olyan nehéz ez? Jó persze, 13 lehettem, vagy 14 már talán, de akkor is, így vélekedtem erről a valamilyen szakításról. Akkor viszont valahogy elmondta, hogy valójában belém szeretett. Köpni nyelni nem tudtam. Nem tudtam, mit kéne erre válaszolnom. Azt se tudom, mit válaszoltam végül. Csak azt tudom, hogy először tartózkodtam tőle. Azt mondtam, maradjunk barátok. Valami pedig azt súgta, hogy miért nem jövök össze vele?

- Szerelem volt?- kérdezi Lucas halkan

- Nem. Vagyis, nem tudom. Lehet. - a hangom hullámvasútként váltakozik, hol erőre kap, hol pedig csak erőtlen néma, szinte suttogás tör fel a torkomból. -De az is lehet, hogy csak az a szeretet, amit a barátságunk adott. Hogy nem akarok rosszat neki. Nem akarom, hogy szenvedjen, miattam. Megpróbáltam hát. Azt mondtam, oké. Gyere ide, csókolj meg, és legyünk egymás szerelmei. De amint ezt kimondtam, vagyis, leírtam, megbántam. Mert nem akartam. De nem tudom, mit akartam. Szerelmes üzeneteket, szívecske emojikat, meg puszikákat küldött, miközben én annyira éreztem a szívem mélyén, hogy miért erőltetem ezt az egészet, hogy aztán szakítottam vele. Kénytelen voltam, mert nem akartam, hogy így éljünk. Nem lehettünk volna soha boldogok. A szeretet és a gyűlölet nem sokban különbözik egymástól, azt mondják. Elkezdtem gyűlölni. Nem tudtam mit tenni. Magamnak akartam csak bizonyítani, hogy mind egy szálig jó, amit tettem.

- Nem tehettél volna mást. Még ha gyűlölöd, az is jobb, mintha azt hazudnád neki, hogy szereted.

- Nem tudom, szerettem-e. Talán tényleg csak barátként. Azt mondta, öngyilkos lesz, amikor elmondtam, hogy szerintem legyen vége.- teszem hozzá halkan.

- Tényleg zsarolni kezdett, vagy, fenyegetni, vagy minek is lehetne ezt nevezni? Olyanért, amin nem is tudsz változtatni? Vagy, csak én reagáltam most ezt így le?- ráncolja a szemöldökeit

- Igen. Pont erre gondoltam én is. Nem fogom attól szeretni.- csuklik el a hangom

- De hát... mégis. Elmondta, hogy annyira fontos vagy neki, hogy akár az életét is adná azért.- valami megváltozott a hangjában. 

- Nem adná ő az életét semmiért. -vágom rá- nem is adta. Csak a szája járt.

Lucas bólintott.- Sajnálom, nem akartam beleszólni.- a hangja most is más. Elkeseredett. 

- Nem kell sajnálnod. Mostanában már, annyi év után talán tudunk úgy beszélgetni, anélkül, hogy háromszor küldjem el melegebb éghajlatokra, mert akkora egy náci.

- Nemár! Tényleg?- neveti el magát Lucas félig-meddig

- Aha- bólintok mosolyogva. -Fogalmam sincs, hogy lehettem vele annyira jóban. A legjobb barátom volt szinte.  Nem vettem észre, hogy ilyen. -rázom a fejem- Vagy nem volt ilyen. Nem tudom. Fogalmam sincs, tényleg, de mindig ezen gondolkozok.

- Azokká válunk mindig, akiket azelőtt a leginkább elítéltünk- suttogja.