Akiket mindig elítéltünk

S z e r e t l e k

Őszinte megkönnyebbülésemre a többi tanárom nem kötött belénk. Mondjuk, talán ez azért lehetett, mert a legtöbb tanárunk normális, nem úgy, mint az eminens kollégájuk, Pennington, akinek az óráján ülni kell, mint a cövek, és jegyzetelni. Kihúzott háttal, németekre jellemző rendezettséggel a padon. Az az egyetlen szerencsém a matektanáromnál, hogy mindig ötös dolgozatokat írok, ezzel pedig felírtam magamat a kedvenceinek a listájára.

Az utolsó órám végét jelző csengő után hazaindultam. Boldogan konstatáltam legalább, hogyg ezt a napot is túléltem. Hurrá. Egyedül gyalogoltam ma is, mert Evelyn barátnőm még mindig táppénzen van, és otthon fekszik az ágyában. A jó, meleg, puha ágyában. Mondjuk, nem mintha annyira fáznék ebben az április végei-május eleju hirtelen jött kánikulás melegben, de egy puha ággyal bármikor megkínálhat valaki, nem utasítom vissza.

Általában olyankor tudom a legjobban átadni magamat a gondolataimnak, ha hazafelé megyek, vagy utazok, bárhová. Ilyenkor olyan ötletek is eszembe jutnak, amik máskor nem. Olyan emlékek is, amik nagyon-nagyon régiek. Pont az osztálykirándulás éjszakáját próbáltam felidézni most. De inkább abbahagytam az ezzel a vággyal való tevékenykedést, és úgy döntöttem, felesleges lenne ezen rágódni. Ezért a tavaji felé terelődtek gondolataim. Egy irodalmi múzeumban voltunk. Engem érdekelt, de az osztálytársaimat nem kötötte le. A körbevezetésen Lucasék csak röhögtek, Rebeccáék visítoztak, én pedig az unatkozó Evelynt nyaggatva csodáltam a régebbnél régebbi költők műveit. Imádom az irodalmat, és akkor is inádtam. Mondjuk, ez a költészettel ápolt barátságomon igen meglátszik.

A gondolataimat viszont, egy gördeszka apró kerekeinek aszfalton való recsegése zavarta meg.

- Hé, Vörös!- hallottam magam mögött, a gördeszkás srác hangját. Vajon, ki lett volna, ha nem az én Lucasom?

- Lucas! Már ezerszer kértem, hogy ne hívj így.- állok meg reflexszerűen.

- Pedig szerintem tök találó név, Szerelmem.

Visszavágtam volna. De torkomon akadt a szó.

- Vörös, tiszta vörös a fejed, mint a hajad!- pénkodik azon, hogy elpirultam. De hát, persze, hogy elpirulok egy ilyen megszólításon.

Lepattant a deszkáról. Kezébe kapta lazá, és közelebb lépett. Sötét tincseit egy mozdulattal kifésülte szeméből, amik a deszkázás során kerülhettek azon helyükre. Így, mellettem állva, sokkal magasabbnak tűnt. Alapból is magas fiú volt, de nekem méginkább fel kellett rá most néznem. Pedig nem is vagyok alacsony!

- Hol marad a csókom? -kérdezi, széttárja a kezét. Mosolyt villant. De olyat, amitől az összes lány elolvad. Pedig tudja, hogy ez rajtam nem hat. Nekem nem egy mosoly kell ahhoz, hogy esetleg ágyba vigyen valaki. Szerelem kell ahhoz. Nem magamutogatás. Nem az, hogy a héten hány lányt húzott csőbe, mert elbolondította magába őket, aztán hoppá, mégse. Vagy félreismertem Lucast? Talán, de nem igazán hinném.

- Nem tudtam, hogy mi már ilyen jóba vagyunk- mosolygok rá flegmám. Ha ő mosolyog, én is. Ilyen egyszerű.

- Pedig de- karolja át a derekamat. Magához húz és közel hajolva megcsókol. Lábujjhegyre emelkedek, és mellkasára emelem a kezeimet. Érzem a heves szívdobbanásait. Hát nem csak én pörgök ezerrel, ha látom.

- De remélem, emlékszel még, amit a kiránduláson csináltál- húzom el a számat, ahogy elválnak ajkaink.

- Nem. – túr bele a hajába- Ez a baj. De sajnálom. Nem akartam. Csak részegen minden könnyebb. És mindig igaz, ami a szájon akkor kijön.

- Csodálatos- elfordulok tőle. Csak ront a saját helyzetén, ha bevallja, hogy komolyan gondolta. Inkább elindulok haza az utcán, és otthagyom Lucast.

Ez így nem lehet. Nem játszadozhat velem. Nem használhat ki. Sem lelkileg, sem testileg, ha annyira igaznak mondja, amit akkor mondott.

- Vörös!- szól utánam. Hát megértette De csak megyek. Megyek tovább, messze tőle. A legtávolabb akarok tőle lenni.- Carina!

Futni kezd. Utólér. Átölel.

- Fogalmam sincs, mit mondtam. Fogalmam sincs, mit akartam. Csak azt tudom, és azt tudtam, hogy mindenkinél és mindennél fontosabb voltál számomra. Most is az vagy. Már az első nap, tudtam. Már az első pillanatban, amikor megláttalak. Vörös, szeretlek.

- Tudod, Lucas- kezdem- nálam te akkor eljátszottad a bizalmamat. Azóta állok hozzád ridegen. Azért. Én nem vagyok az, akivel csak úgy viccelődhetsz, mert éppen be vagy baszva. Nekem nem abból fakad a boldogságom, hogy hány fiú piszkál, vagy hány elmebeteg hány rá a ruhámra valami szar buli után. Talán én még olyan lány vagyok, akinek van tartása, és ha valaki cseszteti, akkor kaktusszá változik, és megvédi magát. – hadarom. Hát kijött belőlem. Percekig csak magam elé meredek. Elmondtam.

- Ezért szeretlek annyira. Mert nem vagy olyan, mint a többi lány. Nem tesz boldoggá, ha kurvának néznek, és csesztetnek. Nem ettől érzed úgy, hogy foglalkoznak veled, ha akármilyen rövid kapcsolatot akarnak kicsikarni. Egy rózsa vagy, Vörös. Egy rózsa. Tüskéket növesztel, de gyönyörű vagy.

- Lucas- fürkészem az arcát.- nekem mennem kell.

- Várj- simítja meg a vállamat. Elfordulok és magam elé kapom a kezemet.

Visszafordulok. Odalépek hozzá, felemelkedek a lábujjaimra, és a másodperc töredéke alatt a számat az övére tapasztom. Amikor kifogyok a levegőből, vége szakad a csókunknak. Még egy pillanatig a szemembe bágyadt csillogó íriszeivel. El se hitte, látom. Szerelmes tekintete még csillogott. Csillogott, mint az ég csillagjai. Gyönyörűek.

Sarkon fordultam, és elfutottam.

Egészen hazáig szaladtam. Nem álltam meg. Nem fordultam hátra. Nem gondolkodtam. A gondolataim elől siettem el. Nem akartam, hogy útólérjen a tudat. Az életből is kifutottam volna.

Amikor a házba értem, csak levágtam egy székre a táskámat, és kettesével szelve a lépcsőket a szobámba mentem. Feltéptem, majd becsaptam az ajtót. Hátamat nekivetettem. Leereszkedtem. A térdeimet magam elé húztam és összekulcsolt kezeimmel magamhoz szorítottam