Akiket mindig elítéltünk

?

Óra után a szünetben, amint leült Lucas mellém a táblától visszatérve, felnyaláboltam a cuccomat és visszaültem az elől lévő padba. A székre levágódtam és telefonomat feloldva megnyitottam a jegyzeteket.

A jegyzeteket. Ezek voltak azok a közel száz darab valami, amik a rímelő sorokba szedett gondolataimat tartalmazó töredékek voltak. Mindig a kapaszkodóim, az életfeltételeim és a megmentőim bármilyen helyzetben. Mások verseknek mondják, de én csak ilyen kis szösszeneteknek emlegetem, vagy körbemagyarázom. De versként soha nem nevezem őket. Soha nem versek ők. Én soha nem leszek költő, ők meg soha nem lesznek versek. Ilyen egyszerű.

De most lefagytam és megálltam. Már most nem megy. El sem tudom kezdeni. Csak kocogtattam a képernyő alján a billentyűzetet és vártam, hogy magával ragadjon az első két sor rímpárja, aztán majd megy majd tovább az egész, mint az ablakon lecsorgó esőcsepp. Sebesen, és egyre kövérebben. De egyelőre ez nem történt meg. Csak bambultam a fehér képernyőt, ahogyan üres lapot imitál magam előtt.

Lucas megbökte a hátamat. Odafordultam.

- Köszönöm- mondta. Csak mondta. Semmi hangsúlyt nem tett hozzá. Nem éreztem benne hálát, vagy esetleg megkönnyebbülést. De közönbös sem volt. Ez a hangsúly, ez a Lucas-hangsúly olyan fura volt. Soha nem tudtam hova tenni, esetleg megfejteni.

- Nincs mit.- A szemébe nézek. Állja a tekintetemet, és percekig csak egymás szemeibe vagyunk veszve. Vagyis, azt nem mondanám, hogy veszve, de azért egy pár percig tűnő pillanatig így maradtunk.

Azt mondják, hogy ha több percig nézünk valaki szemébe, akkor vagy meg akarjuk ölni, vagy meg akarjuk csókolni.

- Most miért nézünk még mindig egymás szemeibe?- mosolyodok el, mert ez már kezd egyrészt kínos, márészt vicces is lenni.

- Nem tudom- rázza meg a fejét, és ismét fellép az a csillogás a szemében. Az a tipikus. Mosolyra húzza a száját ő is.

Én pedig elkapom a tekintetem, amikor leesik, hogy milyen játékot akar velem űzni. Hát ezt benézte.