Akiket mindig elítéltünk

S z e r e l e m

Lucas a hajamat kezdte ujjai köré csavargatni, a vacsora elpusztítása után, ahogy a homokba helyezkedtünk. Törökülésben ült a puha piros pokrócon, én pedig ölébe hajtva a fejemet hanyattfeküdtem, hajamat szétterítve a térdein. A csillagokra akasztottam tekintetemet magam felé. Elvarázsoltak. Ha egy hullócsillag most keresztbe szelné a széles eget, mit kívánhatnék? Hiszen mindenem megvan. Csak Lucas kell nekem. Ha Lucas mellettem van, nem hiányzik semmi. Akkoe boldog vagyok.

- Carina- szólit meg. Hangja szelíd, bársonyos, mintha az is hozzámsimulna- Annyi mindent tudsz rólam. Mindent. Mindent tudsz rólam. Én viszont, szinte semmit sem rólad.

- Meséljek valamit?- kérdezem bágyadt hangon. Nem sokszor kérik tőlem ezt. Szinte senki nem tud semmit igazán a múltamról. Még a szüleim se, ha jobban belegondolnék.

- Ha szeretnél- válaszolja könnyed, mégis vágyakozó hangon

- Mondjuk hogy még mindig egy plüssnyuszival alszok?- nevetem el magam, komolytalanul véve a választ

- Akár- húzza mosolyra a száját.

- Van egy történet, amit... amit senkinek nem mondtam még el. -szalad ki a számon. - Kicsi voltam, nagyon kicsi. Óvodás. Volt egy nagyon jó barátnőm, Sophie. -észre se vettem, de már meséltem. El kellett, hogy mondjam valakinek, éreztem. Titok lesz továbbra is. Hiszen csak Lucas tudja. Lucasban pedig megnízok. Mint senki másban, úgy. Ő lesz a lakatja a titkom ládájának- Sophie olyan tipikus lány volt, anya-apa kedvence, tökéletes minden, mindenki szereti, csupa siker az élete. Az életet akkor még úgy képzeltem el, hogy minden csodálatos, és azért vagyunk, hogy boldogok legyünk. Mert hát, boldog voltam. Aztán érkezett egy másik lány a képbe, Danielle. Danielle szőke volt, elragadóan aranyos lány. Persze, hogy Sophie-val legjobb barátok lettek. Egy nap pedig, úgy döntött Sophie, teljesen elvágja egy nyisszantással a barátságunkat. A termünkben volt egy babaház, ami akkora volt, mint, mondjuk, egy kis házikó. Szóval, az volt, hogy bezártak abba a babaházba, és azt mondták, hogy felgyújtsák. Hogy engem bezárnak és felgyújtsák a babaházat. Sophie mondta ezeket. Hogy én majd bent égek, ők Danielle-lel pedig majd kintről néznek.

- Jézusom, ez szörnyű.- jegyzi meg Lucas- A kis ribik már akkor ennyire agykórosak voltak?

- Aha. De aztán jött a suli, a gimi, és egyszerűen mindig ez volt. -felülök Lucas lábairól, hogy a szemébe nézhessek. -Megbíztam az emberekben. Becsaptak. Kihasználtak. Elhittem, hogy végre sikerül elérnem valamit, erre az élettől egy akkora pofont kapok, hogy a földre taszít.- égnek a szemeim, ahogy Lucas tekintetébe fúrom őket.

Lucas a kezemre teszi a kezét.

- Hercegnő- kezdi- Mindig azokká válunk, akiket elítéltünk. Egyszer azt mondtad, gyűlölöd, ha valakinek tökéletes az élete. Egyikünknek sem az. Mindkettőnk reggelig tudná mesélni, hányszor árulta el egy másik valaki, hányszor érezte úgy, soha nem tud többé senkiben sem bízni. Mégis mindketten azt hittük egy kis időre, hogy most tökéletes lesz. El mertük hinni. - ujjaink összefonódnak. - Az élet pedig, hát erre ezzel válaszol.

- De...- kezdem- hogy lehet az, hogy...

- Hogy mondjuk Rebeccának, vagy Megannak senki nem mondja, hogy még rossz vége lesz ennek?- fejezi be mondatomat. - Hogy jön majd a fekete felhő a tiszta égre? Hát, nem tudom. De jobb a földről felállni, mint a földön egyszerű bolondnak lenni. Mert aki a földről képes felállni, elért valamit.

- Lucas- suttogom- Szeretlek. Nagyon szeretlek. Soha nem akarlak elveszíteni. -fogalmam sincs, honnan jönnek ezek belőlem. Mégis tudom, miért mondom.

- Nem engedem- suttogja fülembe.- Örökké itt leszek melletted.

- De most minden olyan... tökéletes- a könnyek utat kapnak égő szememből.

- Akkor miért sírsz?- kérdezi vékony hangon, de inkább megcsókol. Visszacsókolom, amint távolodni kezdenek ajkaink, mert nem akarom, hogy ennek a csóknak vége szakadjon. Csak csókolom és csókolom. Egyre közelebb simulok hozzá, de aztán Lucas szavak nélkül, felemelkedik a földről. Nincs más választásom, követem példáját.

Kézenfogva vezet a kis faházba. Halk léptekkel lépjük át a küszöböt. A holdfény beszűrődik az ablakon, ezüstös derengésbe vonva a szobát. A képeken megcsillan a festmék vonala, az ecset íve, ahogy alkotva lettek. A fotók tintái is megcsillannak, ahogy szemébe néznek a hold sápadt fényének. Körbefordulok, majd Lucasra nézek. Mindig őt keresem a szemeimmel.

Lucas tengerkék szemeibe hullanak kócos hajtincsei. Tartásán látszik, hogy feszeng egy kicsit. Egy képet tart maga előtt. Maga a gyönyörűség.

Egy szál rózsa és egy szál napraforgó, egy vázába állítva. A vázaban valami kavarogni tetszett. A kék árnyalatai, mint kezek, amik összefonódnak ott. Egy sárgás folt, egy fekete csúcs, mint egy templomtorony. A Csillagos éj. Hát persze.

Remegő kezekkel vettem át. Ujjaink összeérnek.

- Köszönöm- suttogom- Ez...- de mielőtt kimondanám, hogy csodálatos, Lucas megcsókol. De úgy, hogy a világ is megfordul körülöttem.

- Hány meglepetéset tartogatsz még?- suttogom a csókba, ahogy a hideg táncra kel a hátamon, végig a gerincem mentém, mintha fáznék.

Észre se vettem, de a cipő már lekerült a lábamról, és Lucas a falnak nyom, ahogy a hajamba túrva megcsókol. Hozzámsimul, és szinte érzem visszafojtott lélegzeteit, egyre gyorsuló pulzusát, azt, hogy szinte minden porcikájában remeg mint én, ahogy egyre, egyre erősebben csókol. Átkarolom a nyakát, és lábujjhegyre állok. Mintha Lucas értené kimondatlan szavaimat, amiket nem is gondolok ki, derekam köré fonja a karjait. Aprócskát ugrok, és lábaimmal megtartom magam rajta.

Egy pillanatra megszakítja a csókunkat. A szemembe néz, ámoros szemeitől. Tekintetében mintha tűz lángolna. Egy pillanat elteltével viszont a szemkontaktust megszakítva most én csókolom meg először őt. Aztán újrakezdjük azt, amit eddit tettünk. Hogy szerelmesek vagyunk.

Számról a nyakára tévednek ajkai, ahogy megteszi azt, amire már rég várt. Lekerül rólam a Van Goghos pólóm, majd nem sokkal később ő is megszabadul felsőjétől. Mellkasán és hasám szinte fénylenek az izmok a sápadt félhomályban, ahogy a festmények között álló egyetlen kis vendégágyra fektet, majd felém mászik, majd megcsókol ismét. Aztán megint, majd megint, és megint.