Akiket mindig elítéltünk

F é n y e k

Hosszúra nyúltak az útat szegélyezve álló pálmafák árnyékai, ahogy a kikötőből elindultunk vissza, a szállásra Lucasszal. Az ég alja már vörös fényt vetített az aszfaltra, ahogy hosszú szolgálata után lefelé tartott az égről a Nap.

Mindig olyan gyönyörű a naplemente. Csodálni lehetne, imádni. Akár a napfelkeltét. Olyan, különlegesek mindketten. Egyformának tűnnének, de mégsem azok. Pont az ellentétük egymásnak. A naplemente olyan fájó. Mintha a nap örök nyugtára térne minden egyes este. Pedig csak alszik. Nem csinál mást. Mégis, mintha búcsúzna. Mintha mindig búcsúzna.
A búcsú pedig mindig fáj.

Az estét jelző, vörösen megtört fényekben Lucasra néztem. Az arcát fürkésztem. Annyiszor révedtem a tekintetébe, túrtam a hajába két csók között, hogy szinte az egész arcát fel tudnám már térképezni. A sötét, most a tengervíztől hanyagul megszáradt, kócosan meredő hajszálak, ahogy a nap narancsszínben rajzolja meg körvonalait arcának. A kék szemek, melyek világosabbak, mint az óceán tükre viharban, de sötétebben, mint a derüs nyári délután kék egének vászona felettünk. Az apró szeplőfoltocskák, amiket a Nap pöttyözhetett arcára a délután alatt aprólékosan. A sanda napfény kiemelte arcának vonásait. Mint egy festmény, olyan volt. De nem olyan, mint egy portré. Nem, egyáltalán nem. Arccsontjának éle, egy virág lehajló szára volt, szemeinek íve szirmainak körvonalának tetszett. Mint egy csendélet. De hiszen az nem lehetett. Mint egy szürrealista világkép, melyben az emberek tökéltesek, és megbíznak egymásban. Lucas pont ilyen volt nekem. Az a világ, amit ha éreztem, hogy körülöttem, velem van, nem kellett félnem. Akár a szívem dobogása is leállhatott volna, teljesen ráhagyatkoztam már a barátomra. A legfontosabb személyre az életemben, aki ha tudom, hogy fogja a kezem, becsukott szemmel még a tűzön is átkelek.

Egy szó sem jött ki a torkomon, amíg meg nem álltunk, elvarázsolt Lucas, teljesen. A ruháim még nem száradtak meg teljesen, nyirkosan tapadtak a bőrömhöz. A vizes hajamtól a hátamon teljesen elázott a pólóm, hogy szinte csavarni lehetett belőle a tengervizet. Talán még egy tengericsillag is lepottyant volna a szintén csurom vízes, félig-meddig megszikkadt loboncomból.

- Carina? -keresi a tekintetem, ahogy kiszálltunk a kocsijából, és ujjaim köré fűzte ujjait.

- Igen?- találkozik a tekintetünk

- Semmi- húzza keskeny, titkos mosolyra a száját- csak szeretlek

- Lucas?- nézek mélyebbre a szemébe

- Hm?- fúrom tekinteteit tekintetébe

- Semmi- vonom meg a vállam lehelletnyit-, csak szeretlek. Nagyon, szeretlek- húzom én is akaratlanul mosolyra a számat. Megcsókolom Lucast.

Annyi csókot váltottunk már a nap során, vagy akár ebben a pár napban, mióta Lucas belépett az életembe, úgy istenigazából, hogy össze se lehet igazán számolni. Mégis, mindegyik egy külön érzés volt. Máshogy csókolt meg mindig a barátom. Én is máshogy csókoltam meg őt. Mert ha ő szomorú csókot adott, én vigasztalóként adtam vissza. Ha boldog csókot adott, én szerelmeset adtam vissza. És ez fordítva is működött, kölcsönösen. Valahogy most nem egy rövid kis alig-összeérnek-az-ajkaink típusú csók lett, ahogy azt szóváltásaink keretein belül szoktuk elejteni. Hosszúra nyúlt. Egyikünk sem akarta abbahagyni. Lucas kezével átkarolt, én pedig a nyaka köré fontam a kezeim, ahogy az elnyúlt érzelmeink következtében szoktunk. Az autója oldalának dőltem, de Lucas még ennél is közelebb akart kerülni hozzám. Hirtelen azonban valami véget vetett ennek. Elváltak az ajkaink. Ámoros tekintete még mindig a szemembe révedt Lucasnak, ahogy szinte észre sem vettük, hogy már vége is szakadt. Annak meg főleg nem vettük jelét, hogy melyikünk tette a pontot a csók végére.

- Van egy ötletem- szólal meg néhány pillanat múlva. Hangja halk, torkán erőtlenül jönnek közénk a szavak.

- Mi lenne az?- mosolygok rá szelíden

- Elmehetnénk vacsorázni- dobja fel az ötletet, amire szinte összerezzenek a boldogságtól, úgy feldob -de tudod, nekem sokkal jobb ötletem lenne. Minek kiöltözni hózentrógerbe, meg puccos keringőruhába, amikor ez az este akkor is gyönyörű lesz, ha a csillagok alatt töltjük

Nem tudtam, mit mondjak erre. Fájt a szívem, hogy nem viselhetem azt a gyönyörű kis koktélruhát, amit Evelyn adott nekem kölcsön. De Lucasnak annyira igaza volt, hogy a csillagok már a szemem előtt sugároztak, ahogy a homokba dőlve nézzük a csillagképeket, az alakzatokat, beszélgetünk erről-arról.

- Igazad van. Egyetértek. - bólintol egyet, mikor úgy érzem, a szívem is Lucas ötletéhet húz. Ezzel pedig ismét megcsókolom.

Lucas bungalójához visszaérve szinte percek alatt elkészültünk a vacsora összetevőinek beszerzésével is. Útba ejtettük a halpiacot, ahol pár csupasz polipkarral és halszemekkel, fejekkel, uszonyokkal és kibelezett halakból folyó ikrákkal később Lucas gyorsan szerzett valami vörös színű, nagyon finomnak látszó tengeri halfilét. Szívás lett volna, ha egyikünk sem bírja a halat, de én csak a küllemétől viszakozok néha, na meg az erős szagától. Azonkívül nagy barátok vagyunk ketten. Lucas kis tábortüzet rakott, és előkészített mindent az apró kis helyecskénkre a homokba.

A nap lassan lebukott az óceán vizébe. A tengerpart peremén egy gyenge tábortűz lobogott. Lángok nyaldosták a készülő vacsorát, apró vastálcán  feküdve. A tűz elé két kis pokróc lett terítve. Néhány evőeszköz, tányér, és hasonlók az egyikre vetve, készenlétbe. A másikon a tűznél egy fiatal, boldog, szerelmes pár üldögél. Mi vagyunk azok. Én és Lucas. Szerelmesen, és boldogan. Mint Lucas festményein, olyan idilli képként. A tűz elé kucorodtam, bár nem fáztam. Lucas a hátam mögött ült törökülésben, és átkarolta a derekamat. A mellkasára dőltem a hátammal, szorosan simulva hozzá, fejét a vállamra hajtotta. Éreztem a szívének apró dobbanásait, a lélegzetének suttogását. Magába szívtam az illatát, mélyen, s éreztem a boldogságot, ahogy kipirul az arcom tőle.