Akiket mindig elítéltünk

A k k o r i s

A kedd és a szerda délelőtt szinte összefolyt. Lucas elkísért az iskolába, majd haza. Evelyn szerdán azt mondta suli után, hogy dolga van, és más irányba kell, hogy hazamenjen. Semmi mást nem mondott. Pedig Evelyn nem ilyen. Az igazi, ezer másik lányból is kitűnő, és ezt magáról is tudó Evelyn Brown hosszú magyarazásokba kezdett volna, és tudományos esszéket megszégyenítően hosszú magyarázatokat sorolt volna. De most ez a szürke, sápadt, színtelen Evelyn csak rámnézett üres szemekkel, amikben még mindig ott lobogott az az ismeretlen érzés, amit nem tudtam hogy nevezni. Csak elindult, és az első kanyarban már lefordult, mintha csak el akarna előlünk tűnni, minél előbb, ahogy Lucas átölelt engem. Valahogy csókjaival egy kis életet akart belém lehelni, szomorúságot pedig kiszívni. Kedden még boldogan kísért haza Lucas, de szerdán már nagyon aggódtam a barátnőm miatt. Na meg, hogy azon az estén fogom megismerni Sebastiant, akit, hát, nem igazán szeretnék.

- Carina? -hallom Anya hangját, ahog becsukódik mögöttem a bejárati ajtó.

- Igen?

- Szeretnék mondani valamit. -felelte kurtán- Láttalak, ahogy Lucas hazakísért most. - teszi hozzá

- Mi lenne az?- szaladnak fel az égbe a szemöldökeim

- Csak annyi, hogy... - dől neki a nappaliban álló kanapé karfájának.- Az élet nem olyan, ahogy elképzelitek. Nem csupán egy egyszerű ceruzarajz, vagy egy regény tollal írt kézirata. Nem. Az élet már inkább, a kiadott, a kinyomtatott könyv, amit az olvasó már a kezében tart. Vagy egy festmény, egy olajfestmény. Azt már nem tudod kijavítani, ha hibáztál. Egy festményen már nem tudsz kijavítani egy félrehúzott vonalat. Nem. Soha nem tudod többé jóvá tenni. Ott lesz. Akárhogy igyekszel, ott lesz az a hiba és nem tudod újracsinálni.- tenyerébe temeti az arcát, majd felnéz, ahogy megszólalok.

- De ki tudod javítani. -vonom meg a vállamat- Csak várni kell, hogy megszáradjon a tinta, a festék. A könyvből lehet nyomni utánnyomást, a festéket pedig egyszerűen ráhúzod az alatta lévő rétegre, a hibára. -hadarom. De én is tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Javítani tudsz. - bólint Anya- De visszafordulni, a rosszat jóra váltani már... azt már nem tudod. - a szemei égnek, ahogy rámnéz.

- Miért mondod ezt?- nyelek egy nagyot. Talán könnyeket akarok visszanyelni?

- Mert nem szeretném, hogy hibákat kövess el. Akkora hibákat, mint...- de hirtelen szája elé kapja a kezét, mintha valamit nem szabadott volna elmondania.

- Mint?

- Mindegy. - rázza a fejét hirtelen.- És nem szeretném, ha ezt egy fiú miatt tennéd. Te is. -ezt szinte suttogja. Könnyek csíkozzák vékonyan az arcát.

- Anya... Ha hibákat kell elkövetnem, én elkövetem őket. - a hangom szinte remeg. Tudom, hogy mindjárt eltörik a mécses- De együtt fogjuk, Lucasszal. És együtt fogjuk vállalni a következményeit is. Nem érdekel, milyen hibákat kell, hogy elkövessünk. Mert hibák nélkül nem lenne élet. Ha kell, az őrületbe is elszállok, hogy együtt legyek Lucasszal. Mert együtt fogunk, ha kell, megőrülni is. Mindig mellettem lesz. És én is mellette fogok mindig állni. Biztos vagyok benne. Soha, semmiben nem voltam még ilyen biztos. Bármit megtennék Lucasért, mert tudom, hogy ő is bármit megtenne értem. És meg is tesz. Ez a szerelem, Anya.- Vagy, valami ilyesmi, az biztos.

- Én is így hittem.- suttogja maga elé. De már mindegy volt. Az ajtó becsukódott mögöttem, halkan az ajtófélfának csapódott a zár, mint ahogy Anya utolsónak kiejtett, kósza szavai.

Gyors léptekkel szaladok fel a szobámba. Az ajtónak vetem a hátamat, ahogy az lassan kilincsre záródik mögöttem. A lábaim előrecsúsznak, hátam meg egyre lejjebb a fán. Ahogy a padlóra ülésbe csúszok, felhúzott lábaimat összekulcsolva térdemre hajtom a fejem. A hajam sötétségbe burkol, mintha egy kalitkába zárt madár lennék, akire egy bűvész leplet terített. Mindkét szemem könnyek égetik, de valahogy mégsem tudok sírni.

Nem vettem észre, csak azt, hogy a lábaim útra kelnek. Feltépem az ajtót. Kettessével szeltem lefelé a lépcső fokait. Muszály volt megtudnom. Muszály volt megkérdeznem.

- Anya- nyomom le a kilincset és hálóba lépek

- Mi az? -Hangja halk, akár ezelőtt. Szemében könny csillog, vörösen, akár az enyémben.

- Miért mondtad ezt? Miért mondtad, hogy... te is egy fiú miatt követtél el hibákat? Kérlek, Anya!

De a kapucsengő élesen hasított a szobába. Hát megérkezett a Hensley-család.

Ami viszont azt jelentette, hogy villámgyorsan magamra kéne kapnom egy báli ruhát, mert a fekete-fehér, feliratos pólómban és fekete farmeremben akármennyire is menőnek tűnnék, nem igazán puccos vacsorához illően öltöznék. Anya mellett mentem ki a hálóból, majd gyorsan felszaladtam a lépcsőn, ahogy ajtót nyitottak a szüleim.

A hanyagul nyitva hagyott ajtóm túlsó felén ott lógott az egyszerű, de mégis nagyszerű fekete ruhám, aminek rövid ujja csipke volt, nyakán pedig fehér gallér virított, így nyakláncra sem kellett gondolnom, úgyis eltakarja a nyakam. A sminkemen igazítottam egy kicsit a szemem környékén, hogy kiemelhessem a szemeimet, miközben felkaptam egy pár egyszerű fekete balerinacipőt. Amikor pedig rájöttem, hogy ezzel a lapos talppal csak azt tudom kihangsúlyozni, hogy amúgy nem vagyok magasabb 165 centinél, a szekrényemben felkutattam a magasított sarkú cipőket, ami legalább egy öt-hat centit dobott rajtam, de nem is volt egy szúróeszköz a sarka.

Miután végleg elkészültem minden apró részlettel, a bejárathoz siettem, hogy végül én is üdvözölhessem Sebastianékat.