Akiket mindig elítéltünk

H é t f ő K e d d

McStone-ról kiselőadást lehetne tartani, ezer diás prezentációval. Szinte ezalatt az egy dolgozat alatt az osztálytól ninden idegszála elpattant, és talán mínuszba is lehúztuk az épen maradt egyedek számát. Tízet szoktunk halálba száműzni, ha hibajavító kattogását hallja, húszat, ha puskázás gyanánt sutkorászunk, és húszonöt száll a pokolba, ha nem figyelünk arra, amit mond. Ezek általában asztalra csapással és éles, térgörbítő, időtmegállító,  négydimenziós hang- és képhatásokkal járnak együtt. Ahhoz képest, imádjuk a tanárnőt. Legalábbis, néha legalább van közös témánk az osztálycsetben, hogy szidhassuk szegényt.

McStone után már szinte csak levezető óráink voltak. Igazából McStone-nál kevés kiakasztóbb tanárunk van, Pennington mellett eltekintve persze, de többségében jófejek. Bár a fizika sem a szívem csücske, akármennyire tartanám érdekesnek, bármely más tanár óráján.

A nap végén végre fellélegeztünk. Szokás szerint Evelynnel mellettem indultam ki a teremből. A folyosón végighaladva a barátnőm még pár jelzővel illette az első órát, amiken én inkább csak nevettem. Persze, nem mintha nekem olyan jól sikerült volna. Az egész hétvégét Lucasszal töltöttem, és még vasárnap délután sem tudtam magam rávenni, hogy pont erre tanuljak. Annak örültem, hogy a házi feladatok nagy részét összecsaptam. Ebbe beleértve a szokásos francia beadandót is, ami most a szokottnál is szörnyűségesebb lett.

- Carina?- nézett rám vissza, kezével a kilincsen

- Igen?- fürkészem a szemeit

- El szeretnék valamit mondani... majd- mondja, szinte suttogja, olyan halkan és, erőtlenül. Tekintetét lesüti, majd kilöki a nagy üvegajtót, és udvariasan maga elé enged

- Mi lenne az?- ráncolom a szemöldökeim, és fél lábbal kilépek az ajtón

Ahogy mindkét lábammal kiléptem, valaki elémlépett oldalról, és puha ajkait az enyémeimre tapasztotta. A meglepett csókot mosolyra húzott számmal viszonyoztam, eltüntetve minden kemény vonást az arcomról és fázó kezeimmel göndör hajába túrtam. Lucas volt az, ki más?

- Imádom a meglepetéseidet- suttogtam

- Én pedig téged imádlak, Carina- ölel át a derekamon, és pár percig csak némán állunk, ahogy mellkasára hajtom a fejem, mikor már véget ért a csókunk. Vajon mit mondott volna Evelyn?

De már nem tudhattam meg, mert a barátnőm messze járt az úton, engem pedig Lucas keze szorított testéhez.

- Lucas- suttogom. De nem tudok semmit sem mondani

A nap sütött az égen, én mégis szomorú voltam. Lucas kara körbefont, de nem tudtam, hol vagyok. Lucast ölelve az iskola előtti téten olyan volt állni, mintha a világ fenekestül felfordult volna. Mintha fogták volna a földet alólunk, és kirázták volna, mint egy morzsákkal teli takarót.

- Carina- állam alá emeli kezét. Egy picit feljebb nézek, és tekinteteink találkoznak. Apró mosolyra húzódik a szám, ahogy azok a tengerkék íriszek megcsillannak a napfényben. Lucasszal egyszerűen nem tudtam szomorú lenni. - Gyere, hazakísérlek.- szorította meg ujjaimat.

~

Eltelt a hétfő, de következett a kedd. Apró meglepetésnek reggel Lucas fogadott a kapuban, és kézenfogva vezetett a suliba. Néha-néha beszédbe elegyedtünk, elhangzott egy-egy kósza szeretlek. A suliban a folyosón tanyáztun, beszélgettünk, csókolóztunk, és mosolyogtunk becsengetés előtt. Az órákon nehezünkre esett a túlélés, mert én Evie, ő meg Chris mellett ült. A szünetekben Evelyn halkan ült mellettem, néha-néha elvétve beszéltünk egy-egy szót, de nem igazán merült ki a kettőnk kommunikációja. Fura volt, most is, fekete ruhái ismeretlenségbe burkolták. Szinte látszott rajta, hogy fáradt, hogy semmihez nincs kedve. Órákon alig írt pár szót, szünetekben alig szólalt meg. Az utolsó óránk után, ahogy végre szemeibe tudtam nézni, alig bírtam állni a tekintetét. Valami ismeretlen, mérhetetlen szomorúság lakozott fekete pupillájában, ahogy kékesszürkés szemei teljesen elvesztették színüket. Mintha minden az arcára lett volna írva, mégsem tudtam kiolvasni, mit érez.

Kedd délután anyáék elmentek bevásárolni, az egész szerda délelőttöt pedig főzéssel tervezték eltölteni. Bár a bevásárlást a szüleim általában gyorsan lezavarják, most reméltem, hogy a nagy díszvacsorára hosszan fognak készülni, mert elterveztem valamit magamban. Miután a kocsival elhajtottak a ház elől, azonnal tárcsáztam Lucas számát.

Az első sípolást még viszonylag nyugodtan hallgattam végig. De aztán csend, majd megint sípszó keződött. Kihúztam az íróasztalom székét, és leültem rá. A harmadik sípolás után beleszólt a telefonba Lucas, én pedig azonnal felpattantam a székről.

- Carina?- szól bele a jól ismert, telefon torzította hangja.

- Lucas! Hála az égnek!- esik le egy nagy kő a szivemről

- Carina! Mi történt?

- Lucas... szeretném, ha... szeretném, ha találkozni tudnánk. Most.- felelem. Csak ennyit mondok.

- Hogy? Most?- szinte látom magam előtt, ahogy beletúr a hajába, és szemében bizonytalanság szikrái szállnak felfelé

- Csak gyere a házunkhoz. Anyáék elmentek, nincsenek itthon. Kérlek. Nem bírom ki nélküled.

- Öhm, tíz perc és ott vagyok.-válaszolja

- Köszönöm. Szeretlek.

- Én is szeretlek- és lerakta. Egy percre mosoly terül szét az arcomon. Felpattanok, és elkezdem fésülni a hajam, hogy azért legalább ne kócosan fogadjam a barátomat. Az ágyamat megigazítom, ahogy a szétvetett könyveket egy magas stócba rendezem az asztalomra. A fizikát gyorsan kinyitva még vetek pár pillantást a feladatokra, hogy ha elhúzódna a kis találkozónk Lucasszal. Szorít az idő, valóban, de muszály volt áthívnom. Muszály most egy kicsit többet vele lennem, most, hogy tudjam, hol vagyok.