Akiket mindig elítéltünk

B l a b l a

- Carter és Lane!- kiált ránk Mr. Pennington. -Arról volt szó, hogy matekoztok, nem?- kérdezi kíváncsira festett tekintettel. Persze csak festett, igen, mert inkább egy gyilkos nézését tudtam volna még szemeiben felfedezni.

Az egész osztály felénk fordult erre. Az egész osztály észrevette és azt nézte, ami számomra is elég ijesztő volt. A mi kezünk a pad alatt, Lucas combján összekulcsolva.

Azonnal elkaptam onnan a saját karomat, és kikapva egy tollat a tolltartómból, körmölni kezdtem a feladatot a kék körvonalú kockákba. Fel sem néztem, lesütött szemekkel próbáltam kizárni az egész osztályt, és gondolkozni, melyik taggal kell mit tenni a feladat megoldásához. Lucas azonban csak néz rám. Figyelt, és követte minden mozdulatomat. Szinte a gondolatom fonalát is fel tudta volna venni. De én csak próbáltam a világűrbe számüzetésbe vonulni. Bárcsak nekem is lenne lehetőségem erre, hogy csak leshessem a másikat.

- Szóval akkor emeld ki az x-eket- kezdem suttogva magyarázni, az ismeretleneket tartalmazó tagokra mutatva a tollal. A szemem sarkából Penningtont figyeltem, hogy ránk néz-e még, de úgy tűnt, még nem adta át teljes valóban magát ismét a sebbességes szöveges feladatoknak.

- Vörös, muszáj ezt?- nézett rám a szemeiben szenvedést játszva.

- Az a dolgom, hogy elnagyarázzam, nem?- kérdeztem játszott flegmasággal. Sajnos én már ilyen jó ember vagyok, hogy nem tudok őszintén flegma lenni.

- Elméletben. - bólintott- De gyakorlatban nem fontos teljesülnie- emelte fel a mutatóujját.

- De én szeretném, hogy gyakorlarban is teljesüljön- szögesztem le, ellentmondást nem tűrő hangon.

- De én meg nem szeretném- rázza a fejét Lucas, csökönyösködve.

- Nem baj. - próbálom lezárni a szócsatát- Azt fogjuk csinálni, amit kell.

- Na jó.- adta meg magát egy hosszas pillanat gondolkodás után- de közben beszélgetünk, igaz? - vágott bociszemeket. De engem még ez sem hathatott meg. De azért, persze, hogy küszködtem magamban, nehogy elvörösödjön a fejem.

Leírtuk mindketten a példát. Elkezdtem neki mutogatni, hogy mit kell szorozni, osztani, felbontani. Ő csak halkan figyelt és hallgatott. Közben írt, és követte az utasításaimat. A szeme pedig csillogott, ahányszor megszólaltam és odasuttogtam, hogy mit kell csinálni, ő pedig szótlanul bólintott. De persze én nem mutattam semmi érdeklődést iránta. Nem jeleztem vissza. Közönbös voltam vele, továbbra is. Csak magyaráztam és csináltam, és csináltattam. Kereste a tekintetemet, de én mindig elkaptam. Ha közelebb húzódott, én távolodtam.

- Miért csinálod ezt?- teszi fel a kérdést halkan. Soha nem hallottam ilyen hangon beszélni. Halk volt, de nem volt visszaszorított. Hangos volt, de nem volt normális beszédhangnemű. Érzelmes volt, de nem volt sem szenvedéssel festett, mint most, sem flegma, ahogy én szólaltam meg. Suttogott és halk volt. És tele volt érzelmekkel. Nekem pedig a szívemig hatolt. De nem öltöttem le előtte álarcomat. Emlékeztettem magamat, mit szólt be nekem, és rögtön megálltam a lábamon.

- Nem emlékszel?- hitetlenkedve néztem egyenesen a szemeibe. A legmélyebbre, ahová csak tudtam. A tudatáig majd a lelkéig akartam látni. A gondolatait akartam hallani. Meg akartam tudni, miért teszi ezt, mi célja.

- Mégis mire?- kérdez vissza. Tartja a szemkontaktust és nem kapta el a tekintetét.

- A 10.-es osztálykirándulás. Biztosan emlékszel- próbálkozok. Nem akarom elmondani neki, úgyis tudja. Tudnia kell és tudom, hogy tudja. Biztos vagyok benne. Soha nem voltam ennél jobban semmiben sem. Csak megjátsza, hátha már elfelejtettem. De téved. Nagyon nagyot téved.

- Bocs. Emlékszem- kap a szeméhez a kezeivel és dörzsölni kezdi. Előrefordulok én is, és továbbra is rezzenésten arccal, érzelemmentesen meredek a táblára. - Részeg voltam, tudod.- magyarázza.- Olyankor olyan is kiszalad a számon, aminek nem kéne.

- Akkor mégis miért nem vette észre az ofő'?- hitetlenkedek.

-Mit?- értetlenkedik.

- Hogy be voltatok rúgva, mint az atom, vajon?- kezd kihozni a sodromból.

- Nyugi, nyugi, Vörös- csitít, amivel csak mégjobban felhúzza az agyamat.

Csak meredek rá, rezzenéstelen arccal.

- Mert van gyakorlatom, hogyan kell józant játszani- húzza keskeny mosolyra a száját

- Részegen?- szaladnak fel a szemöldökein.

- Atom részegre bebaszva is- bólint boldog mosollyal.

- Akkor akár el is mehetnél innen, valami nagy színészsuliba, nem gondolod? -kérdezem gúnyosan a jövőbe tervezgetve.

- Nem- vágja rá. Azt hittem, elneveti magát, de nem. Még meg is rázta a fejét. Teljesen komoly maradt és józam szemekkel nézett rám.

- Pedig az olyan jó lenne- mondom úgy az óhajtó mondat hangnemében, mint a másodikosok, amikor tanulják a szófajokat.

-Ne hidd azt.- mosolyog. De most úgy mosolyog, olyan szépen, hogy a szeme is csillog.

- Miért?- kérdezem vissza kíváncsian. Na, ez felkeltette az érdeklődésemet igazán.

- Én nem lennék úgy boldog, ha nem járnánk egy osztályba.- nem hervad le a mosoly az árcáról, és sőt, mintha méginkább, még jobban erősödne.

- Miért?- ismételem, erősödő kíváncsisággal. Most már tényleg kinyöghetné, hogy a haverjai miatt, úgysem mondana mást.

- Miat...- suttogta a közöttünk megrekedt csendbe. Nekem az érdeklődésem lángolt, neki pedig a szemei csillogtak, de nem úgy, mint aki mindjárt sír. Elkezdte a válaszát, én pedig lélegzet-visszafojtva vártam, hogy kimondja a teljes szót.

De nem tudtam meg a végét. Mert Pennington éles hangja süvített a levegőbe és majdnem meggörbült a tér is körülöttünk.