Akiket mindig elítéltünk

T á b l a

- Lane! Carter! -hasított fülünkig Pennington hangja. Azonnal felkaptam rá a fejem és Lucas is. Ismét az egész osztály a mi padunk felé kapta a fejét, mintha csodatévő képességeink lennének és rendszeresen élnénk velük, és valami hihetetlen dolog történt volna.

Pedig mi csak ültünk és beszélgettünk. Na pont ez volt a baj. Én keresztbe font karral dőltem a széken hátra, Lucas pedig elém volt hajolva, elég közel ült mellettem. Pedig mi nem szándékoztunk semmit sem tenni. Én legalábbis, biztos hogy nem.

De az osztály azonban ténlyeg elhitte, hogy arra készültünk, amire bárki az első ránkvetett pillantásuk alapján gondol. De nem, eszünk ágában sem volt ilyet tenni.

- Carter azonnal a táblához és oldja meg az első egyenletet! Addig a többiek a másodikat csinálják, aztán Lane megoldja azt!- mutogat a táblára és rám vagy a mellettem ülőre felváltva.- Indulás!- szólt rá Lucasra, aki csak meredt maga elé. Én pedig lapoztam egyet a füzetemben és megtörve az új oldalt másolni kezdtem a tábláról a második egyenletet, hátha könnyebb lesz úgy a táblánál, ha a füzetemben megpróbálom előre megcsinálni. A táblára másolás közben felpillantgatva Lucast láttam előtte állva hajában turkálva gondolkodni. Leírtam a második felét is az egyenletnek, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy Oliver vesz levegőt, felszólaláshoz.

- Tanár úr!- ordítja szinte kereszbe a termem. Jelentkezni persze, hogy luxus.- Idejönne egy kicsit?- kérdezi.

- Nyugodtan mondhatja hangosan, amit szeretne- vágja rá Pennington.

- De nem szeretném- nyafog Oliver, hevesen rázva a fejét.

A tanár úr megforgatja szemeit a plafon irányába és odavánszorog a fiúhoz. Ez a tanár is imádja megjátszani a szenvedést. Majd Lucassal együtt mennek a színházba. Folytott hangon kérdezni kezd valamit Oliver, aztán Penningtonnak vagy háromszor vissza kell kérdeznie, mire az első szavát akár megérti. Persze, hogy nincs semmi háttere a dolognak. Hát hová gondolok én itt, hogy egyből gyanakszok, hogy direkt csinálta, hogy a legjobb haverja segítséget tudjon kérni.

A telefonom pedig rezzent egyet a padon. Aztán mégegyet zúgott a készülékem. Lefelé fordítva feküdt a padon, és eléggé megijedtem, nehogy Pennington észrevegye. Méginkább pipa lenne rám, úgyhogy valamit tennem kellett. Hátrafordultam és láttam, hogy még mindig Oliverrel van elfoglalva a tanár, ezért felkaptam, hogy kikapcsoljam teljesen a készüléket, mert a beállításokból már nem lett volna időm kikeresni a Rezgés menüpontot, majd kikapcsolni. A kapcsológombot hosszan megnyomni egyszerűbb választás volt.

De amikor feloldottam a home gombot megnyomva a telefont, azt hittem kiesik a kezemből. Szóval én lettem a kiválasztott. Nem olyan szerencsés kiválasztott, de szerencsétlen kiválasztott szókapcsolat nem hiszem, hogy létezne.

Lucas írt. 1 perccel ezelőtt, ahogyan az értesítés jelezte. Azonnal elment a kedvem a kikapcsolástól.

Lucas Carter: segítenél, légy szíves?

Lucas Carter: kérlek

Csak meredtem a képernyőre, ami nem sokára elsötétült. Magam elé vettem a telefont és az ujjlenyomatommal feloldottam a készüléket. Az értesítést elhúzva megnyitottam a Messengert és egy pillanat tétovázás után pötyögni kezdtem.

Most magyaráztam el. Biztos emlékszel.- írtam. De hisz akkor tudná, ugrott be. Én hülye.

De nem tudom!- érkezett a válasz. Kérlek, Vörös!

Ne hívj így!- pirítok rá az alkalmazáson keresztül. Felpillantok a telefonból, hogy körülnézzek. Pennington már távolodik az asztalától Olivérnek, amikor a táblára nézek, meglátom, hogy Lucas semmit sem írt még rá. Kezében egy filccel és a telefonjával mered rám. Kérő tekintettel.

Kérlek!- tátogja a tábla előtt. Hátranézek és lapozok egyet. Visszalapozok az egyenlethez. Döntöttem és biztos vagyok, hogy jól döntöttem.
Bezárom az appot és megnyitom a kamerát. A tekefonomat a füzet felé emelem és a képernyőre kattingatva fókuszálok a számokra. Megvárom, hogy tisztán látszódjanak a számok és lefotózom a megoldást. Remegő kézzel nyitom meg ismét a csetünket és körülnézek. Pennington még mindig próbál eloldalazni a padtól, de Olivernek még mindig van kérdése hozzá. Elküldöm a képet és lezárom a telefonomat. Elsötétedik a képernyő én pedig fellélegezve nézek ismét az átlósan lévő padhoz. Pennington nagyon menni akar, látszik.

Lucas is észreveszti ezt.

- Tanár úr!- szól neki.

- Mondja, mit nem értett meg- szalad a szemöldöke a lámpáig- vagy egyáltalán, hogy mit sikerült.- gúnyolódik. Haha, de vicces kedvében van.

- Mindent értek, csak nem fog ez a toll. - nyújtja oda neki a kék táblafilcet. Szegény Pennington, ezt jól benézte.

- Akkor vegyen el egy másikat. Adja ide azt akkor! -mérgelődik. - Most vettem ezt az átkozott filcet, nem igaz, hogy nem fog! -babrál a kupakjával és csavargatni próbálja, elfelejtve, hogy ez nem egy közönséges golyóstoll.

A táblára nézek. Lucas a telefonjával a kezében rója fel a sorokat a táblára iszonyatos gyorsasággal. A másik, piros filc szinte füstöl, olyan sebességgel írja Lucas az x-eket és y-okat együtthatóikkal a fehér műanyagra. Zárójelet bont és összevon. Mindeközben én szivorúan Penningtonra nézek, a körmömet rágom, nehogy észrevegye, hogy Lucas puskázik a táblánál. De szerencsére tökre leköti a toll, úgyhogy Lucasnak már csak az utolsó két sort kell felfirkanatia. Éppen háttal állva próbál eligazodni rajta, mit akartam csinálni, amikor Pennington felnéz. Pontosan az én padom előtt szuggerálja a szemével a táblát. Kezében a toll, feladta, úgy látszik. Éreztem, hogy meg kell valamit tennem.

Nehogy megfordulj! Pennington néz!- pötyögöm a szövegdobozba és elküldöm.

Erre egy vicsorgósan mosolygós emojit kapok válaszul, ami aztán leesik, hogy amúgy izgul azért vág ilyen fura pofát. Vicces. Szóval szimpla vicsorgós pofit.

Látom, hogy kezét maga előtt tartja. Várja a jelemet, hogy biztonságos a terep. Aztán látom, hogy lejjebb csúszik a keze és a zsebébe nyúl. Zsebkendőt vesz elő belőle, és kifújja bele az orrát. Hármat vett ki viszont. Az egyiket használta, a másik kettővel pedig a telefonját takarja el, ahogy a zsebébe mélyeszti a használt zsepivel együtt. Óriási kő esik le a szívemről, amikor megfordul, és kupakját a tollra rátéve leteszi azt az asztalra és a helyére indul, vagyis mellém.

- Rendben, Carter, látom, megértette- bólogat Mr Pennington a táblára nézve. Persze, az Istenért se húzódna mosolyra a szája.

Ekkor pedig felzendül a kicsengetést jelző csengetés én pedig nagy megkönnyebbülésül veszem tudomásul, hogy rám már nincs idő.

- Lane- fordul felém- jó munkát végzett, de ha megkérhetem, legközelebb jelezze, ha készen van a feladatával. - szid le.- Nem pedig beszélgetni és ezt kell csinálni.

- Elnézést tanár úr, én nem akartam semmi rosszat csinálni, és nagyon sajnálom.- kérek hadarva bocsánatot.

De a kedvenc diákja maradok úgyis, nem kell ezt ragozni.