Akiket mindig elítéltünk

V a c s o r a

- Sebastian Hensley, kis vörös. -nyújtja a kezét az érkezett fiú, ahogy Anya meg Apa fogadja a szüleit mosolyogva. -aki szívesen eltüntetné a rúzsod azokról a szép ajkakról.

- Carina Lane-nek hívnak.- javítom ki, olyan éles hanggal, hogy az még engem is meglep. A második mondathoz inkább nem fűzök hozzá semmit. Egyetlen egyvalaki hívhat Vörösnek. Ő pedig nagyon messze áll attól, hogy a kedvére megváltoztassam az álláspontomat.

Egy pillanatra Sebastian arcán a vonások megremegnek, de aztán elmosolyodik. Vigyor terül szét arcán, lassan a fogai is kilátszódnak.

- Rendben, kis vörös.

- Ne hívj így. -szögezem le, és nem tágítok. -Carina vagyok.

- Nyugalom, nyugalom, semmit nem akartam mondani- szabadkozik, tenyereit arca mellé emelve

- Ó dehogynem! -csattanok fel

Fogalmam sincs, mi lett volna Sebastian következő lépése, mivel Anya hirtelen közbeszólt, pont, amikor válaszra nyitotta volna száját a fiú.

- Carina, Sebastian, látom, ismerkedtek, de nem jönnétek egy kicsit beljebb?- hallom a hangját az étkezőből.

- Ismerkedünk, igen.- válaszolja Sebastian folytott hangon, elégedett hangnemben, én pedig gyilkos pillantást küldök felé. A szemeivel egyenesen a szemembe néz. Állom a tekintetét. A szeme barnás, közönséges, olyan seszínű, sápadt, gesztenyénél egy árnyalattal sötétebb, akár a haja. Minden amerikai fiúnak barna haja és barna szeme van szinte. Átlagos volt, ahogyan öltönye vállára húzodott, ahogy ingjének gallérjában csokornyakkendő virított. Egész úriembernek tűnne, ha így látja az ember. Csak a modorával már bemutatkozott nálam, hát, eléggé.

Az étkezőbe mentünk. Sebastian szorosan mögöttem megy, tekintete szinte lyukat éget a hátamba, de az se biztos, hogy csak arra tapadtak rá a szemei. Kihúzok egy széket, és leülök. Sebastian követi mozdulataimat, és a mellettem álldogáló székre ül. Szövetnadrágját hosszasan igazítgatja kezeivel, több ideig, mint ameddig én a szoknyával babráltam az asztal alatt.

- Nagyon finomat főztél, Charlotte- mosolyodik el Henriette Hensley Anyára

- Köszönöm, örülök, hogy ízlik.- fogadja a gesztust Anya.

- Nem is tudom mikor ettünk utoljára.- kalandozik el tekintete a szoba falain Mrs. Hensleynek.

- Mondjuk amikor együtt laktunk? -neveti el magát Anya.

- Tényleg, -mosolyodik el ő is, arcáról eltűntetve a korai ráncok élességét. -de hát akkor ott volt a barátod is.

- Valóban. Ketten talán otthon ettünk utoljára, vagy amikor a páromnak fiús ügyeket kellett intéznie, már itt.

- Otthon. Igen. -suttogja Henriette.

- Neked is hiányzik?

- Minden nap. Minden este eszembe jut. Mi lett volna, ha...

De Apa élesen köhint egyet. Sebastian tekintetét keresem, hátha ki tudnám olvasni belőle, hogy mennyire ismerősek neki az ilyen beszélgetések, de persze rám se hederít. Anya átlósan ült velem, Apa pedig az asztalfőn, szemben vele Mr. Hensley foglalt helyet. Felesége mellette, balján Anyával. Anya tekintete találkozott szemeimmel.

- Milyen szépen mutattok így egymás mellett.- mosolyodik el. És Sebastian olyat tesz, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve. Valami furát érzek a térdemnél. Egy kéz az. Egy kéz van a jobb térdemen. Sebastian keze.

- Igen. -biccent Henriette. -Carina vörös haja, teljesen, mint az apjának volt. Pont ugyanúgy göndörödik. A zöld szemekben pedig te csillansz meg, Charlotte. Mintha otthon lennénk, mitha iskolások lennénk, te meg én.

- Akkor, amikor még egy szál gondunk sem volt. -fűzi hozzá Anya.

- Sebastian szinte mindent az apjától örökölt, ahogyan a nevét is. Még az akcentusa sem maradt meg tőlem- húzza keserű mosolyra a száját, mégis, minta derű csillanna a szemében.

Az említett fiú éppen apjával beszélt valamit az asztal sarkán keresztül, továbbra is combomon nyugtatva a kezét.

- Mint két tojás- mosolyog Charlotte.- apja és fia.

- A szüleidről még mindig semmi?- Kapja el Anya tekintetét Henriette.

- Nem- süti le a szemét

- Sajnálom. Lehet, csak elköltöztek, vagy valami.

- Akkor írtak volna. -hangja halk. Mintha méterekről hallanánk suttogását.- Biztos vagyok benne.

- Akkor a postával van baj.

- A postával? -ismétli

- Azt se tudják, átvette-e!- válaszolja Mrs Hensley

- Egyszer csak ezért küldtem neki csomagot, mert azt alá kell írni, tudod. -magyarázza- De azt már nem tudták a távolság miatt velem tudatni, hogy aláírta-e, vagy nem. Ez a posta egy lehetetlenség! Ha meghalt volna, még azt se küldenék el nekem!

- Anya, miről van szó? -sóhajtok.

- Semmiről- füllenti, mintha valami mellékes dolog lenne.

Megérzem Sebastian tekintetét magamon, és egy pillanatra találkoznak pillantásaink. A barna szemekben szomorúság villan, mintha valami együttérzést mutatna ki. Keze még mindig a lábamon, de valahogy, mintha már nem is zavarna. Ahogy a tekinteteink összetalálkoznak, megnyugszok. De csak egy pillanatra

- Én sem tudtam elbúcsúzni. -suttogja maga elé Mrs Hensley. A szemem még mindig Sebastian pupillát látja.

- De neked eljött az esküvődre az apád, aki elmondta. Az én apám... mindegy.

- Talán jobb is.- szólalok meg. Nem tudom honnan jönnek belőlem a szavak. Csak azt veszem észre, hogy ölemben nyugtatott kezeim lassan a combomra csúsznak, egyenesen addig, ahol Sebastian keze fekszik.

- Hogyan?- kérdez vissza anya és Henriette szinte egyszerre. Sebastian kezére csúsznak ujjaim, és csak azt érzem, hogy a tenyerét felfelé fordítja és ujjaink összegabalyodnak. Kezemet megszorítja, és valami hirtelen bátorságot érzek.

- Talán jobb, hogy nem tudod, mi történt az édesanyáddal. -kapom el a szemeim Sebastian tekintetének tüzéből. -Ha nem válaszolt a levelekre, az azt jelenti, hogy olvasta őket. Ha évekig küldtél volna egy vadidegennek leveleket, nyilvánvalóan visszaküldte volna, vagy írt volna egy választ, vagy bármi, hogy már nem itt lakik a címzett. Hogy, már nem érdekli semmi, vagy, hogy egyáltalán, hogy ne zaklasd állandóan. -magyarázom. - Sebastian te meg vedd le a kezed a lábamról mert eltöröm az egész karodat!- tépem ki a kezem szorításából

- Azt se tudod, miről beszélsz, Carina.- rázza Anya, ahogy a könnyek vörös festékbe mártják szemeit.