Akiket mindig elítéltünk

C s o d a

- Jó reggelt, Hercegnő- ébreszt fel Lucas, ahogy csókot lehet ajkaimra. Sosem gondoltam volna, hogy teljesül ez az álmom, hogy valaki csókjára ébredhessek.

- Jó reggel Hercegem- nyitom fel lassan pilláimat, és hunyorogva körbepillantok. Lucas felém hajolva ült a kis vendégágya szélén, amin aztán egy adag paplannal eltakarva magam én is feljebb csúsztam, hogy a falnak dőlve üljek, egy szintben Lucas arcával. Az ablakon beáramló sápadt fény szerint a nap már jóval tíz óra után járhatott.

- Hogy aludtál?- kérdezi, végigsimítva a kócosan vállamra lógó hajamt, ahogy a sárgás napfény minden apró kócos tincset arannyal körvonalaz.

- Egy ilyen este után csak csodálatosan tudtam- mosolygok és odahajolva hozzá most én csókolom meg őt.

- Ezt neked hoztam-ad át egy bögre forró, gőzölgő kávét.

- Sok tejjel és sok cukorral?- kortyolok bele- Köszönöm.

- Pontosan- bólint- Valahogy tudtam, hogy egy ilyen édes lány biztos nem issza keserűn a kávéját. -húzza angyali mosolyra a száját.

- Hangulatomtól függ egyébként.-vonom meg a vállam.- meg az időjárástól is- teszem hozzá mosolyogva- Egy rejtély vagyok, amit senki nem tud kiismerni.

- Minél többet tudok meg rólad, annál jobban szeretnélek még megismerni- válaszolja.- Egyszer csak meg tudom oldani a te labiritusod kódját is.

Mosolyogva válaszolok -Remélem

- Egyébként csináltam reggelit is, kint van az asztalon- bök fejével a kis konyhahelyiség felé. - Rendezd el lányos reggeli rutinod, aztán gyere reggelizni, oké?- emelkedik fel mellőlem az ágyrol

- Oké- bólintok, és az utolsókat kortyolva a finom kávéból visszaadom a bögrét. Felágaskodva egy kicsit elcsúszik a takaró a helyéről, amit elvörösödve fogadok, de Lucas szinte észre sem veszi, és a következő pillanatban már az ajtó lökődik be mögötte.

Boldogan nyugtázom, hogy Lucas megérti lányos zavarom. Oké, hogy kapcsolat, meg őszinteség, ilyenek. De valljuk be, nekem már ez az egész utazás kilökött a komfortzónázómból, egy szakadék széléig. Szóval legalább az megmaradt, hogy egymagamban hagy öltözködni. Nem bírnám, ha minden személyes teremet betöltené. Akármennyire is imádom, akkor Evelyn kis táskájából elővettem a készített ruhákat, a citromsárga blúzt és a rövidnadrágot. Mikor már mindkettő rajtam díszelgett, a konyhába mentem, hogy időközben fellángolt éhségemet csillapítsam.

A szalonnás tojásrántotta elé ülve, Lucassal szemben találtam magam. A rádióból halk zene szólt, talán valami Charlie Puth "How Long"-ja.

- Szeretem ezt a számot- jegyzem meg, ahogy nekilátok a reggelinek.

- Nekem is tetszik- válaszolja Lucas- gondoltam, bekapcsolom ezt a csodát- mutat a rádióra- ha már még ezeréve a szekrény tetején porosodik. És lám csak, működik.

- Csodálatos- válaszolom mosolyogva

Villámgyorsan eszem a reggelit, mert hát, elég éhes lettem már, de Lucast sem kellett félteni, ő is haladt rendesen vele.

- Összepakolunk, majd hazaindulunk- vázolja fel a mai programunkat.

Bólintással válaszolok.

- Köszönöm a tegnapi napot. Reggelt, délelőttöt, delet, délutánt, estét és éjszakát. Köszönök mindent. Köszönöm, hogy vagy nekem.- folynak a számból a szavaim, azt sem tudom hirtelen, hogy honnan.

- Carina. Szeretlek. Mindennél jobban. És soha, de soha nem akarlak elveszíteni. - füzi ujjaimra ujjait

- Senki nem állhat közénk.

- Ketten a világ ellen. - és áthajolva az asztalon megcsókolom. Mint tegnap reggel, a pizzériában.

Charlie Puth elhallgat a rádióban. A bemondó srác élesen hangsúlyozva lekonferálja az énekest, majd fel egy másik számot. P!nk What about us száma következett, amire Lucas szeme felcsillant.

- Úristen de imádom ezt a számot- kerekedik el a szemem, már ahogy meghallom a zene ritkmikus dallamát. Valahogy a barátom tekintetében is látom, hogy nem az utolsó az ő toplistáján sem.

- Mit szólál, ha- dobja fel a kérdést, és két kezét tenyerével felfelé elém nyújtja. Olyan lendülettel pattanok fel a székről, hogy az hanyattdől a földre.

- Imádnám- ragadom meg kezeit- Hoppá- pillantok hátam mögé a pórul járt székre - Nem érdekel, hogy ezer évnél öregebb elcsépelt klisé, imádnám!

De nem is számítanak, sem a szék, a szavak, hiszen már a szoba közepén állok, Lucasszal szemben. A kezeink összefonódtak, ahogy a tekinteteink is.

- Nem tudok táncolni- tűröm a fülem mögé az egyik hajtincsemet, ahogy lenézek szembenéző lábainkra.

- Csak hagyd, hogy érezd a ritmust, ennyi. -magyarázza Lucas- Jön magától. Jaj, és, hagyd, hogy vezesselek.

- Eddig is hagytam- lábujjhegyre emelkedve szelíd csókkal lepem meg a barátomat, aki éppen tett egy lépést hátrafelé. Éreztem, hogy megijedt egy aprócskát, de nem zavarta.

Hátralépett, én előre. Kezeink hullám módjára emelkedtek és süllyedtek, ahogy lépéseink is. Először csak lépegettünk, és próbáltunk belejönni az apró, finom mozdulatokba, mire Pink egyre erősebben énekelt, aztán pedig megérkezett a lassú rész vége. Szinte éreztem, ahogy minden tánc előli félelmem, lámpalázam leomlik, mint a partfal, amikor hullám csapódik neki. Csak pörgök és forgok és érzem, hogy megszűnik körülöttem a világ. Nem akarok mást, csak Lucas karjai közt lenni, akár egész életemben többé. Azt se tudom eldönteni, hogy balettozunk, vagy valami klasszikus táncot járunk, esetleg valami mai hip-hopot. Percegik azt se tudom, merre tartunk, hol vagyunk, miért vagyunk az óceán partján. De hát nem is számított. Lehettünk volna otthon, az iskolában, a hajón, egy tér közepén, mindenki szeme előtt, a Holdon akár egy ismeretlen csillaggal szemben. Pont, ahogy lehetett volna reggel helyett éjszaka, este, dél, vagy hajnal is. Ugyanazt a tiszta szerelmet éreztem volna Lucas iránt és ugyanaz az érzés számított volna csak. Amit nem tudok leírni.

Aztán a ritmus lassul. A lépteink is. Egyre halkabb az ének, majd aztán, lassacskán, vége. Mint a szív, ahogy leáll, mikor már nincs célja, hogy éljen. Pontosan úgy.

Percekig csak állunk, még mindig egymáshoz simulva. Ajkaink is megtalálják egymást, ahogy tekinteteink.

- Szeretlek.- suttogom csókunkba.- Te hoztad el az életembe a hullócsillagok csodáját.