Akiket mindig elítéltünk

M e g i n t

Az utolsó nap, amit Evelyn nélkül kell kibírnom. Nehéz lesz, az nem kétséges. Ez azonban eggyet jelent azzal, hogy Lucas közvetlen közelében kell eltöltenem még egy egész napot.

Tegnap este sem jött szememre az álom. Nem húztam le a szobámban redőnyt. A Hold dagadt hasával Napként világítta be a szobámat, ahogy belépett az ablakon a fénye. Az ágyamban hanyatt terültem és plafonra meredtem. Csak azt néztem magam felé. Ez a, halvány fény ezüst festékben fürdette meg a falakat. Csillogtak, mint csillagok a a telihold körül. Az ég  csillagjai viszont nem tudtak így világítani. A Holdnak azok nem tetszettek. Ugyanolyanok voltak, mind. Sokféle, igen, de kívülről mind ugyanolyan. Fehérek, és irtózatosan távoliak. És beképzeltek, beképzeltek mind, hogy minden galaxisban láthatóak. Pedig egyetlen szerelme, a Nap az egyetlen csillag, amit nem láthat soha. Körülveszi ezer-ezer, ugyanolyan. Ezer-ezer másmilyen. Ezer-ezer ellentéte. Mert a Nap más volt, mint a többi.

Végül született egy röpke karcolat az éjszaka margójára

Sötét éjszakában fürdik az álom
A Hold szemembe veszett, látom
Hajamat kócolja ez az éjféli mámor
Felborzolja gondolataimat százszor.

Lerántottam magamról a paplant. Az ablakhoz mentem, és a meghosszabbított párkányra kucorodtam. Betakaróztam egy pléddel. És a farkasszemet néztem a Holddal.

Lucas jégkék szemeinek színét öltötte fel aztán a Hold. Úgy csillogott, mint az övé.

A Nap megijedt a Hold sápadt arcától
Leszaladt az ég felhőfodros habáról
A Hold pedig követi még szüntelen
Közben koromsötétre festi a küzdelem

De ma még most kereken a Hold
Tekintetem keresi kutatja minden napon,
S bár neki a Napot utól kéne érnie,
Mintha mégis szemem fénye kellene.

~

- Jó reggelt, Vörös- köszönt rám Lucas, ahogy holtkórosan a székem mellé ejtettem vállamról a táskámat.

- Szia- mormogtam. A fülemben a fülesem lógott, benne pedig Taylor Swift énekelte a Delicate-et. Levágom magamat a székemre, ami történetesen pont Lucas mellett van. Annyira szuper.

- Jó pólód- jegyzi meg. Hát persze. Van Gogh-os volt. Vagyis, nem az a Van Gogh-os pólóm, amiben voltam, amikor a kis incidensünk alakult. Azt elástam a soha nem veszem fel ruháim közé. Bár egyedül alkotta ezt a részleget a szekrényemben, mélyen üldögélt a többi póló alatt.

- Kössz- hadarom.

Ezt a pólót igazából NASA-Van Goghos- osnak hívnám. Egy világoskék ruhadarab volt. Rajta a NASA megszokott logója, de a piros vonalacska hátterét sötétkék helyett a Csillagos éj festménye töltötte ki.

- De nekem ez a póló mégjobban bejönne, ha az egészet betöltené a festmény- kacsintott.

- Nah- vetem ráa szemeimet flegmán-, arra aztán várhatsz, hogy azt vegyem fel- emelem tekintetem a plafonra.

- Mi van veled? Mi történt?- kérdezi. Amitől, mit ne mondjak, meglepődtem.

- Semmi. Vagy, -rázom meg a fejem- úgy minden. De igazából semmi. Mivan?- hadarom, de végül csak összvont szemöldökkel meredek magam elé

- Össze vagy zavarodva.- állapítja meg

- Eléggé -biccentek egyetértve, kínosan mosolyogva.

- Miért?

-Mert...- kezdeném, de nem tudom mit tudnék mondani- Mindegy -legyintek és sütöm le szemeimet. A padlót tanulmányozom szemeimmel. Mintha olyan érdekes lenne.

- Evelyn?- érdeklődik, megtörve a kínos csendet, mielőtt nég beállna.

- Hétfőn már jön. -mondom.

- És?- keresi a tekintetem.

- És?- nézek fel rá.

- Akkor?- Minha megtalálná a tekintetem.

- Mi lesz?- kérdezem a szemébe

- Mi lesz?- Lejjebb hajtom a fejemet. A hajam eltakarja az arcomat. Nem láthat tovább, a vörös függönyön túl.

- Nem tudom.

- Én sem. -felkapom a fejemet. Magam elé meredek. A falon az órára.

Nem hallom a kattogását. Minden zajt kizár a fejem. Csak egy dolog lebeg benne, szárnyak nélkül, súlytalanul. Vagy inkább zuhan a tudatom végtelense

- Nem tudom.- A tarkómat a szék támlájára helyezem. Becsukom a szememet. A hajam pedig lóg, a semmibe.