Akiket mindig elítéltünk

F e s t é k

- Nem is vagyok ennyire szeplős! -nevetem el magam a barátom művére nézve

- Szerintem cuki vagy tőle- mosolyodik el, ahogy felnéz rám. Az én arcomra is kiül a boldogság. Őszinte, színtiszta boldogság. Ez a rajz gyönyörű volt rólam. Nem tudtam volna benne hibát találni. Na jó, talán egy picit nincs ennyi a hajam a valóságban, de mindegy. Az út alatt biztos kócos lett. Nagyon kócos. Még kép sem nagyon sikerült rólam olyan, amiben nem találtam volna valami előnytelent. Nem hogy festmény!

- Szóval, festesz?- kérdezem még mindig mosolyogva. Mindent tudni szeretnék a barátomról. Mindent, amit eddig még nem.

- Jah, hobbi. -bólint. Szűkszavú válaszát nem tudom hova tenni hirtelen. Bővebbre számítottam. Mesélni kezd, hogy már régóta csinálja, hogy milyen gyakran, nehéz-e, könnyű-e számára.

- Hogy van ennyi mindenre időd?- kérdezem- diákmunka, szörf, festés, és közben még a suli is!- számolom az ujjaimon

- Amit legutóljára mondtál, azt szoktam az utolsónak hagyni. -húzza egy féloldalas mosolyra a száját.

Felhúzott szemöldökökkel nézek rá vissza. Tudja, hogy számomra fontos a tanulás és a jövőm. És a stílusom is ilyen. Lehet, hogy nem illik össze a verselős lány, a van-gogh-lány és a stréber-lány egyszerre, de nekem szinte ez a szentháromságom. Ez van, ezt kell szeretni bennem. Ha valaki szeretne kívánkozna esetleg, ezt hozzá kell tenni. (Nem sokan vetemednek erre)

- Jó, na! Vicceltem, csak annyi hogy ezeket nyáron csinálom. Néha hétvégenként- vonja meg a vállát. -van bőven időm mindenre.

- Oké- bólintok végül, lezárva ezzer kicsit félresikerült beszélgetésünket.

Pillanatnyi szünet, majd Lucas sóhajt fel.

- Akkor, megyünk a hotelbe?- dobja fel a kérdést ezer wattos mosollyal az arcán.

- Indulhatunk- pattanok fel és a a vállamra kapom a hátizsákomat.

~

Lucas kis bungalója egy ötperces útra volt még a reggelizőhelyünktől. Az út alatt néha meg-megszólaltunk, de nem találtunk semmi értelmesnek tetsző témát. Én a lehúzott ablakon keresztül néztem a tájat, ahogy elhalad mellettünk. Hallgattam, ahogy a szél süvít a fülemben és éreztem, ahogy felkapja vállamról a vörös hajamat.

Ahol a kavicsos partot felváltotta a zöld fű, aztán az úttest, tengerre néző faházak, panziók, apartmanok sorakozrak. Színesek, esetleg fehérre festettek, hogy visszaverjék a nap sugarait. Udvaraikon pálmafák tárták szét hosszú ágaikat, leveleiktől széles, hűsítő árnyékot vetve maguk alá. Volt medence is néhány ház kertjében, de azt csak a legtehetősebbek élvezhették. Főként pedig a nagyobb szállásokban voltak ilyenek. Ez a sor inkább ez a tipikus olcsó-bungaló-ami-tökéletes-egy-pár-napra-szállástípus volt. Esetleg saját házak, ahogyan Lucasékéi is.

Lucas az egyik, kb. a sor közepén álló házhoz vezetett. A fehérre vakolt kis hétvégi kockaház már kívülről is visszautasíthatatlan volt. Kékre festett ablakkereteivel szikronban a a ház oldalán nyíló deszkaajtó is ebben a színben pompázott, és szinte szavakat suttogott a fülünkbe, hogy nyissuk ki. Lucas a kocsija kalaptartójából bányászta ki a kis rézkulcsot, ami teljesítette az ajtó ezen képzeletbeli kérését.

A ház körül egyébként fából készült alacsony kerítés húzódott. A kis kertben egy kis fészet kapott helyet és egy téglákból felhúzott kis tűzrakóhely, mellette tűzre való fával. A fehér, vékonynak tűnő házfalnak szörfdeszkák dőltek. Ahogy már említette Lucas a hobbiját, hát hódolt is neki itt. Mindegyik más színű, legalább öt, egymás mellett. Rájuk felszerelés vetve, és törölközők, strandpapucsok.

Amikor alaposan körülnéztem az ajtó előtt álló pozícióm perspektívájávól, azonnal elkapott az ihlet. Annyira, de annyira inspiráló volt ez a hely, az egész itteni légkör, már reggeltől fogva, hogy úgy éreztem, muszály tollat ragadnom, és rímeket gyártanom. Ám mielőtt ismét megcsapott volna a szél, hogy elkezdjem az első rímet, a barátom karon ragadott. Szembefordított magával.

- Azt szeretném, ha együtt mennénk be. Egyszerre. Egy kicsit, meglepő lesz, biztos. De, tudom, hogy tetszeni fog. -mosolygott rám. Ki akartam használni ezt a kis egymás szemébe révedt pillanatunkat, és megcsókolni, de Lucas szerint, ennek még nincs itt az ideje. Elhúzta az arcát, amikor én közeledni kezdtem hozzá, és még mindig távolba révedt pillantásomból kilépett. Maga után húzott, én pedig gépiesen beléptem a helyiségbe.

Gyönyörű volt.

Egyszerűen elámultam. Csak néztem és néztem. Nem tudtam ránézni a barátomra se. Nem tudtam, csak a falakat nézni. Megszólalmi sem tudtam. Mit monhattam volna? A falak világoskék voltak. Rajtuk festmények. Csendéletek, tájképek, szürrealista pillanatok, boldogság, szomorúság. Színesek, akrilfestmények, vízfestékek, vászonra vitt olaj művek. Fekete-fehér ceruzarajzok, barnás kávéfestmények. A falnak keretek támasztva, vásznak, rajtuk művek. A szoba padlójára itt-ott zsákok dobva, rajtuk állványok. Az állványokon is vászon, vagy papírlap, amiken a befejezetlen művek pihennek, és várjál türelmetlenül, hogy művészük befejezze őket, vagy, hogy csupán a festék megszáradjon rajtuk. Kettőre rá van hajtva egy takarófólia, az egyik csak van, nincs rajta semmi, takarásképp. Azt hiszem, ez az, ami kész, és még meg kell várni, hogy teljesen száraz legyen. Egy rózsacsokor. Minimalista. A kis piros szirmok vannak csak rá festve, száruk egy vastag szárba egyesülnek. Masni rajtuk.

- Gyönyörű- suttogom. - Lucas ez...- de ekkor belémfolytja a szót. Közel lép hozzám, és következő lélegzetvételét már nyakamon érzem. Egy pillanatig csak állunk itt. Aztán megcsókoljuk egymást. Nincs konkrét megcsókol, vagy megcsókolom. Nem. Olyan egyszerre tettük ezt a lépést, hogy művészet születik ebből is. Számomra egy vers, Neki egy festmény. És ez így van rendjén. Percekig tart a csókunk. Nem akarjuk abbahagyni. Egyikünk sem. Bár már szinte levegőt sem kapunk, akkor sem vetünk véget a pillanatnak. Csak csókoljuk a másikat és érezni akarjuk, hogy csak mi ketten létezünk a világon. A hajamba túr a tarkómnál, én pedig átkarolom a nyakán.

Aztán egyszercsak, vége. Egy porcikám sem kívánta ezt. A szívem megszakad, ahogy eltávolodnak egymástól kettőnk ajkai, és nekem még úgy maradnak, résnyire nyitva.