Akiket mindig elítéltünk

O t t h o n

Néhány kedvelt és kevésbé kedvelt számmal és áttekert rádióadóval később végre az autópályáról lehajtva hazaértünk szeretett kis városunkba. A nap az ég közepén járt, még jóval a  vasárnap délutánban jártunk. Ahogy átszelve a várost megálltunk a házunk előtt, valahogy szomorúság töltött el. Máris vége. Csak két nap volt, és már vége is. Nem mintha keveseltem volna, vagy csalódottá váltam, mert nem éreztem volna magam szuperül, mert akkor hazudnék. Egyszerűen csak annyira elfelejtettem mindent ebben a két napban, annyira szabad lettem, mintha szárnyaim nőttek volna, és körberepülhettem volna a világot Lucasszal. Néha-néha egy-egy emlék miatt megingott a biztosságom a repülésben, de mégis. A szívem csak szárnyalt, a szerelmemmel. Aztán mosr rá kell, hogy jöjjünk, attól, hogy szárnyaink lettek a szerelemtől, még iskolába kell, hogy járjunk, minden nap meg kell felelni az elvárásoknak, és élnünk kell. Nem vagyunk mások. Emberek vagyunk. Emberek, és nem választhatunk mást, hiszen ezt kell csinálnunk, ezért vagyunk itt.

-Hétfőn találkozunk- köszönök el, megpróbálva palástolni apró szomorúságomat.

- Holnap reggel- biccent, aztán apró mosoly jelenik meg ajkának sarkának.

- Reggel?- húzom fel a szemöldökeimet. Aztán leesik. Hát persze, hiszen, reggel kezdődik a tanítás, tehát reggel találkozunk a suliban.

- Reggel- biccent újra. Csókot nyom ajkaimra, majd kiszállok. A becsapott kocsiajtó ablakán keresztül felhúzott szemöldökkel nézek a barátomra, várva, hogy mellémszegődve, kéz a kézben, lovagiasan bekísérjen a házba.

- Bocs, de nem akarok ajtóstól beállítani a szüleidhez. Előbb említgess nekik, ilyenek, aztán majd bemutatsz nekik, szerintem legalábbis. Talán nem tetszene anyukádéknak, hogy ilyen hirtelen jöttünk össze- magyarázza Lucas hadarva, a hajába túrva

- De hát- értetlenkedek- nincsenek is itthon- vonom meg a vállamat- szerdán jönnek csak haza.

- Valóban? Pedig úgy tűnik, hogy a kocsibeállón álló autó az övék- bök a fejével a garázs felé. Pillantását követve meglátom anya fehér autóját. Ezek szerint, tényleg itthon vannak. Taxival mentek ki a reptérre, de az autót akkor se hagyták volna kint a ház előtt.

- Ó tényleg. Akkor mindegy.- vonom meg ismét a vállamat. -Szia. Holnap találkozunk.

- Holnap- ismétli meg búcsúzását Lucas, csak most elmarad a csók.

Hátrafordulva az ajtóhoz sétálva kitártam a bejáratot. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna a szüleimet. Valahol a hálószobájukban tévézhettek, mert a konyha és a nappali üres volt, mégis halk beszélgetésfoszlányok hallatszódtak ki, amik természetellenes, éles hangjuk egyértelműen utalt a színészek játékára.

Halkan szeltem a lépcsőfokokat a szobámig, de pechemre éppen lépteket hallottam. Bár tudtam, hogy hiú reményeket dédelgetek, de valahogy reméltem, hogy a szüleim mondjuk hajnalban érkeztek, és alapvetőnek vették, hogy üres a lakás, hiszen a szobámban aludtam volna. De délutánig csak észrevették, hogy senki nem jött le reggelizni, vagy talán már ebédelni is, nem?

- Carina! - szólit meg az apám. Barna, rövidre nyírt haja tökéletesen volt fésülve kemény arcán. Otthoniasan öltözött, melegítőnadrágba és szürke pólóba. Nem hiszem, hogy sok ügyfele látja így. -Á, már vártam, hogy hazaérj. Nem vetted fel a telefonodat, Evelynt hívtuk, ő mondta, hogy nála aludtál. Kértem, hogy adja át a telefont, de pont akkor köszönt el és tette le, mintha meg sem hallotta volna- ahogy apám egyre előrébb haladott a mondandójában, fokozatosan úgy estek le a kövek szavanként a szívemről. Szóval megvédett Evelyn, hurrá. Imádom a lányt.

Csak bólogattam, és reméltem, hogy idegességem nem ült ki az arcomra.

- Igen. Minden rendben volt, tényleg. -biztosítom- Bocs, hogy nem szóltam. De a töltőm itthon maradt.

- Evelynnek nem volt?- szalad fel borzas szemöldöke apámnak.

- Nekem másfajta telefonom van, mint neki. Neki egy fokkal régebbi, ezért a töltőnk is más. Az átalakítót meg lehúzta a vécén, azt mondta, véletlenül. -hadarom

- Minden világos.- bólint Apa, kétségekkel fekete szemeiben.

Már készültem volna fel a szobámba, vissza is fordultam félig-meddig, mikor Apának még egy szava lett hozzám

- Anyád majd azt mondta, meg szeretne veled beszélni majd valamit- teszi hozzá. A hangjából szinte semmit nem tudok megfejteni, csak azt, hogy elég fontos ahhoz, hogy őt ne érintse, de minket kettőnket Anyával magyon is.

Mikor végre végleg felmehettem a szobámhoz, és kinyithattam fehér faajtómat, egyből az ágyamra vetettem magam. Hátamra fordultam, és a feltörő boldogságomtól a felettem lévő csillagokra néztem. Még mindig a vakolat mögött rejtőztek, s tejüvegen keresztül láthatták csak a szobámat, ahogy csendesen átalakult hercegnős rózsaszín pírjából egy galéria színeibe, aminek képei stílusai mindig mások, mégis közös bennük valami. Nem valóságosak. Ezt vártam el mindig a művészettől. Ezt szerettem minden műalkotásban. Elvarázsoltak, egy olyan világba, ahol nem sírtam minden éjszaka, mielőtt álomba zuhantam. És Lucas pont egy világba vitt el ezen a hétvégén. Megmutatatta, hogy nem kell többé hullócsillag a kívánsághoz.

Gondolataimat az zavarta csak meg, amikor kopogást hallottam az ajtó túloldaláról.

- Igen?- ülök fel az ágyamon

Anya lépett be a szobámba, ahogy lenyomta a kilincset.

- Csak én vagyok- mondja, halk hangon, ahogy pár lépéssel a szoba közepére kerül- mindig elkáprásztat, hogy ilyen dolgokra költöd a zsebpénzedet, mint festmények rendelése. Meh ezek az idézetek is elbűvölőek, csak kár, hogy nincs mindegyiknek odaírva a szerző és a cím. -néz körbe a dekorált fehér falakon halvány mosollyal- És ez a rengeteg könyv- pillantja meg a sarokba állított két polcot, rakásig rakva kötetekkel.

Szintén halvány mosollyal nyugtázva hallgatom.

- Szóval, azért jöttem, hog elmondjak neked valamit- telepedik le mellém az ágy szélére. -Hensley-ék eljönnének a születésnapodra vacsorázni. Tudod, hogy a világ túlsó felén laknak...

- Akkor minek jönnek el?-vágok a szavába. A család nem a szívem csücske, valljuk be.

- A születésnapodra, mint már mondtam- nyomatékosítja.- Szóval, mivel messze laknak tőlünk, szeretnének éjszakára is maradni. Tudod, John, és Henriette Hensley, meg a fiuk, Sebastian. A család valahogy célzott rá, hogy ne ijedj meg, ha Sebastian közelebb próbál majd kerülni hozzád. Mi se bánnánk apáddal igazából. -vonja meg a vállát- Nekünk nagyon szimpatikus egy fiú.

- Egy arrogáns hülye!- válaszolom egy kicsit a kelleténél hevesebben is.

- Honnan ismerednéd? -szaladnak fel szemöldökei anyának. -Tudtommal, csak egyszer jöttek el Charlotte-ék, és akkor is csak szót ejtettek Sebastianről. Szerintem elég jól nevelt fiatalember lehet, ha nem szorul rá, hogy mindenhova a szüleivel járjon. -mintha nem is az említett fiút, hanem őt szidnám, úgy ül ki a sértődés az arcára.

- Mert valami csajnál aludt, azért!- vágom rá- Facebookján az ezer lány ismerőse közül talán én vagyok az egyetlen, akivel nem rakta még ki, a falára hogy kapcsolatban van!

- Sebastian otthon volt, és nem szó nélkül jár át az osztálytársaihoz, mint te, Carina. - anyám hangja nyugodt volt. Szinte semmi érzelemet nem tudtam kiszűrni belőle. Mintha nem is a lányához beszélne- Emellett, a baráti körét is alaposan megválogatja. Biztos vagyok benne, hogy jó hatással lenne rád, ha néhány napot együtt töltenétek. Sebastian külön kérte, hogy most hagy' jöjjön ő is szüleivel. Mindenesetre, csak erre a két napra jönnek.

- Ó hogyne! Tökéletes anyuci-apuci kis fiacskája, mi?! Vagy csak az ősei elől tudja tökéletesen rejteni az életét. Nem hinném, hogy a közösségi oldalakat gyakran látogatják Hensley-ék!- vágok vissza.- Hát jöjjön! Nekem mindegy. De ide, ide biztos nem fog feljönni- mutatok a padlóra, a szobára célozva.- És egy ujjal sem engedem, hogy hozzámérjen!

De anya már rég felemelkedett mellőlem, és becsukta maga mögött hófehhérre festett ajtómat.