Akiket mindig elítéltünk

M á s n a p

Egy dolgot felejtettem el megkérdezni Evelyntől. Amit eléggé megbántam. .

Ma is üres lesz a helye a barátnőmnek és szabadon rendelkezésére áll majd Lucasnak?

Lövellt ez a gondolat a fejembe, amint beléptem a suli kapuján. Álmos voltam és fáradt. Általában valamennyire kipihent szoktam lenni reggelente, de ma különösen nem olyan napom volt, hogy reggel maguktól felpattantak volna a szemeim. Az oka az volt, hogy nem tudtam aludni. Annak az oka az volt, hogy Lucason filóztam órákig és bámultam a sötétben szürkére festett plafont felettem. Nem húztam le a redőnyt. Ezt nem nagyon tudom mivel indokolni. Egyszerűen hagyni akartam, hogy a sötétség halkan belopózzon a szobámba és kitöltse a teret. Azonban a Hold fénye vonta derengésbe a falakat. Kiűzte a sötétséget. Betöltve a teret. Aztán belopózott az ablakon át az ezer gondolatokból álló fehérlovas hintón a mai nap emléke Engem pedig állandóan zavart ez a közeg, ami körülvett. Elűzte az alvásnak apró parazsnyi fuvallatát is a szobámból. Annak ezen az éjszakán már nem volt elég szabad tér. Mindent betöltöttek Lucas szavai a fejemben már.

Most pedig reggel lett. A folyosón semmi érdekes dolog nem folyt. A szokásos, megszokott, gimnáziumi folyosó képe tárult elém ma is, mint minden nap. Csak most két elsőéves is majdnem belémrohant, mert nem tudták, merre van a termük az első órájuknak, és 5 percük maradt a csengetésig. Ügyesen kikerültek egy csapott kanyarral, vagy én léptem félre, ha az ingernek ingerületté alakulva sikerült az agyamig eljutniuk. A guggoló, térdelő, bujkáló házikörmölők pedig gyorsítottak írásaikon, és csúnyán rám néztek, ahogyan elhaladva előttük árnyékba vontam a feladatot a munkafüzetükben és vakoskodniuk kellett egy picit. Nekem kell még a végén elnézést kérnem, hogy abba az iskolába járok, ahova ők.

A folyosón végighaladva végül beléptem az osztályterembe. Abban a pillanatban mindenki összerezzent és szétrebbentek a beszélgető barátnők, amint átléptem az ajtófélfa húzta vonalat.

Vajon ki más lett volna a téma, ha nem én és Lucas a tegnapi matekos incidensünk után?

Igazából jól a szemük közé vágtam volna mindegyikőjüknek, ha kell egyesével, hogy én nem csináltam semmit. Lucas kezdte ezt az egész nyavalyát. Még azon a hülye osztálykirámdulásom, ahol kellett neki leinnia magát a sárga földig és aztán meg szexeléssel poénkodni. Főleg nem célozgatni rá, ennyire. Nem kell kibeszélni, nem kell sugdolózni. Én értem, hogy nem tudják, hogy most mi van, de én sem tudom igazából. Én is szívesen odamennék egy beszélgető csoportosuláshoz, megkérdezni, hogy most mi történik. Én is szívesen venném tudomásul, hogy Lucas csak hülyült.

De a drága Lucas már megint Evelyn helyén ült, zenét hallgatva. Az orrom alatt elmormoltam egy "basszameg"-t, és rámeredrem. Ahogy a táskámat a magam előtt leeresztettem, meghúztam a fehér vezetéket, hogy kiessen a srác füléből a két kis hangszóró. Felpillantott rám.

- Most kajak Chris mellett fogsz ülni?- veti oda a kérdést, ahogyan meglátja, hogy az előtte lévő pad székére akasztom a kabátomat.

Válaszul csak megvonon a vállamat, de hátra sem fordulok, ahogy levágom magamat a padhoz.

- Nem ajánlom- kezdi- ha órám bealszik, összenyálazza az egész padot. Azért tiszta víz minden könyve.- hadarja, a táskájáta mutogatva, és a száját elhúzva.

Persze, engem nem ver át. Tudom, hogy Chrisnek azért hullámos a lapja a könyvei többségének, mert ingyentankönyves a két öccse után. Az ingyenes tankönyveket pedig az iskola könyvtárából adják, amik pedig már elég ramaty állapotban vannak, főleg, ha a könyv a 11. évfolyamra szól. Mert ott a diákokat már mégkevésbé sem érdekli a könyveinek épsége, mint mondjuk még 9.-ben, amikor a kis gólya komyolan is veszi, hogy az tényleg olyan szent dolog, mint a valóban könyvtári valódi könyv. Aztán valahogy ez a szokás elkopik az évek alatt.

Úgyhogy Lucas ismét válasz nélkül marad.

- Vörös, kérlek!- szenved nyilvánosan.

Csak megrázom a fejem. Talán már kezdtem beleegyezni. Erősen hangsúlyozva a talán szócskát. De ezzel tűzbe dobta az egészet, úgyhogy sajnálhatja.

- Chris! -ordított a terem másik felébe a haverjának. Hát ő mindenre talál megoldást.

- Mivan?- szól vissza a srác, aki Rebeccáék négyesével röhögcsélt kis kört alkotva.

-Cserélünk helyet?- kérdezi.

- Felőlem- vonja meg a vállát. Szuper.

Úgyhogy Lucas felcserélte a két táskát a pad mellett. Így Chris mögém, Lucas pedig mellém került. És boldog, széles vigyorral ült le mellém.

Én pedig erre elővettem táskámból a könyvet, amit magammal hoztam, elővigyázatosságból. Valahogy számítottam, hogy ki kell majd zárnom valamivel Lucast, azért is tettem be reggel a táskámba.

De amint felnyitottam a kék borítós fedelét, Fanny Blue állapodott meg előttem, árnyékba vonva a lapokat. Felnéztem. Szinte mustársárgára kiszőkített hajvégeit a lámpafény méginkább narancssárgára hajló színre festette. Sötétbarna szemeit kerekítette rám, kétcenti vastag, fekete szemöldökei pedig magas ívben húzodtak fel a homlokán- ami szokatlanul nagy volt. Nem tudom, direkt rajzolta-e reggel ilyenre a szemei feletti sávokat, vagy valóban ennyire vár valamire.

Rebecca csatlósai közé tartozott, ahogyan a barátnője, Rita is. Komolyan, ezek a lányok mindig kettessével mennek mindenhova?

- Add már oda a francia házit- nyújtja ki a kezét, én meg becsukva a könyvemet kotorászni kezdtem a táskámban.